Odalent délen, … egy más világ van?
„Az újszegedi szabadtéri színpadon Verdi Rigoletto Sparafucilja volt életem első szereplése Szegeden 1953. augusztus 22-én.”
Részlet a Szegedi Nemzeti Színház emlékkönyvéből:
„1953. augusztus 15-ig nem láttam a Szegedi Nemzeti Színház épületét, csak azt tudtam róla, hogy a két bécsi színháztervező Fellner és Helmer építette barokk stílusban és hogy nagyon impozáns épület.
Amikor megláttam az épületet, majd a színpadát, úgy éreztem, hogy nem volt hiábavaló Budapestről Szegedre szerződnöm.
Beszélgettük is a kollégákkal: »Ha valaki idejön, itt megtanulhatja mindazt, amire szüksége lehet a pályán és bárhová is megy, ott is jól megállja majd a helyét.«
Én nem mentem el, csak néha-néha ruccantam ki, de mindig boldogan jöttem haza és igazán csak itt éreztem jól magam.
Még ma is előttem van az a jelenet, amely a színház színpadán velem először játszódott le.
Nekem a mozi felőli részen lévő próbaterembe kellett volna mennem próbálni. Nem szerettem az aluljárón átmenni, mert huzatos volt, így a színpadon mentem keresztül.
Mint afféle 30 éves fiatalember jó hangulatban, fütyörészve, kalappal a fejemen mentem át. Már a színpad közepén jártam, amikor rám szólt egy erélyes hang, hogy »csendesebben, fiatalúr, és vegye is le a kalapját, mert t e m p l o m b a n v a n«.
Kezdetben azt hittem, viccel velem valaki, de amikor a homályból kilépett az akkori színpadmester és megismételte a fentieket, nagyon komolyan megálltam és lekaptam a kalapomat és bocsánatot kérve ezt hebegtem: i g a z a v a n !
Azóta soha nem mentem át a színpadon utcai kalapban és nem is fütyültem.
Azt kívánom, hogy legyen az próza vagy opera de mindig töltse be a színpad és az épület igazi hivatását és üdítse fel a munkában elfáradt embereket sok éven át még további szép és értékes előadásokkal.”
„Elérkeztem szegedi életemben egy olyan évszámhoz az 1960-as esztendő zárlatával, ami szerint én azzá a fiatal művésszé értem, akivel mind szakmai tudása, mind emberi magatartása alapján számolni lehet.
Egyes kritikusok és lexikonszerzők le merték írni, hogy »Sinkó György a Vaszy féle operatársulat erőssége!« Erre a megjelölésre akkor és azóta is büszke vagyok.
A műsorpolitika is segítségemre jött, mert Don Carlos Fülöp királyával eddigi munkálkodásomra feltehettem a képzeletbeli koronát is.
Talán sokat is foglalkoztam a Don Carlos darabbal és benne Fülöp szereppel, de ez nem is volt csoda, hiszen ebben a szerepben találtam meg magamat.Tekintve, hogy Vaszy Viktor szerette a Don Carlost (nem csoda, hisz én egyenesen imádtam!) és valóságban az én pályámat is végig kísérte ez az opera, nyugdíjazásom után még tíz előadásban vettem részt.”















