Odalent délen, … egy más világ van?

„Az újszegedi szabadtéri színpadon Verdi Rigoletto Sparafucilja volt életem első szereplése Szegeden 1953. augusztus 22-én.”

Részlet a Szegedi Nemzeti Színház emlékkönyvéből:

„1953. augusztus 15-ig nem láttam a Szegedi Nemzeti Színház épületét, csak azt tudtam róla, hogy a két bécsi színháztervező Fellner és Helmer építette barokk stílusban és hogy nagyon impozáns épület.

Amikor megláttam az épületet, majd a színpadát, úgy éreztem, hogy nem volt hiábavaló Budapestről Szegedre szerződnöm.

Beszélgettük is a kollégákkal: »Ha valaki idejön, itt megtanulhatja mindazt, amire szüksége lehet a pályán és bárhová is megy, ott is jól megállja majd a helyét.«

Én nem mentem el, csak néha-néha ruccantam ki, de mindig boldogan jöttem haza és igazán csak itt éreztem jól magam.

Még ma is előttem van az a jelenet, amely a színház színpadán velem először játszódott le.

Nekem a mozi felőli részen lévő próbaterembe kellett volna mennem próbálni. Nem szerettem az aluljárón átmenni, mert huzatos volt, így a színpadon mentem keresztül.

Mint afféle 30 éves fiatalember jó hangulatban, fütyörészve, kalappal a fejemen mentem át. Már a színpad közepén jártam, amikor rám szólt egy erélyes hang, hogy »csendesebben, fiatalúr, és vegye is le a kalapját, mert  t e m p l o m b a n  v a n«.

Kezdetben azt hittem, viccel velem valaki, de amikor a homályból kilépett az akkori színpadmester és megismételte a fentieket, nagyon komolyan megálltam és lekaptam a kalapomat és bocsánatot kérve ezt hebegtem:  i g a z a  v a n !

Azóta soha nem mentem át a színpadon utcai kalapban és nem is fütyültem.

Azt kívánom, hogy legyen az próza vagy opera de mindig töltse be a színpad és az épület igazi hivatását és üdítse fel a munkában elfáradt embereket sok éven át még további szép és értékes előadásokkal.”