Beszélgetések Halász Előddel

Halász Előd interjú közben

Fotó: Katona Zita

Részletek Veress Miklós: Az igazi hivatás - beszélgetés dr. Halász Előd professzorral c. interjúból. (Tiszatáj, 1966. 20. 5. pp. 373-376.)

(...) A háttérben a dolgozószoba falát egészen beborító hatalmas könyvszekrény.

Így ülünk szemben most is. Fürkészem a gót és latin betűs német nyelvű feliratokat, és gondolkodom az első kérdésen. Az íróasztal mellett kis ládika a cédulagyűjteménnyel. Kisebb és terjedelmesebb szótárak után Halász professzor most a nagyszótár második kiadását készíti elő. Önkénytelenül hull ki belőlem a gimnazista kérdése, ki érthetetlennek tartotta, hogy az ember, aki olyan míves szavakat tud leírni egy költőről, hogyan foglalkozhat olyan száraz dologgal, mint a szótárkészítés. Hogyan tudja összeegyeztetni a nyelvészeti munkát az irodalomtörténetivel?

- A kérdés jogos is, nem is - mondja mosolyogva. - Nem vagyok kimondottan nyelvész a szónak annak az értelmében, hogy a nyelv szerkezetét, legmélyebb tulajdonságait kutatnám. Ugyanakkor azonban ismernem kell azokat a törvényszerűségeket, amelyek nélkül nem érne semmit sem a munkám. A kétnyelvű nagyszótár szerkesztése valóban nyelvészeti kérdés, de egyben nagyon sok irodalommal kapcsolatos problémát is vet föl, nevezetesen műfordítási problémákat. Az vezetett mindig munkámban, hogy a szótárnak nem az idegen szavak, kifejezések magyarázata, körülírása a feladata, hanem az adekvát fordítás. Ezen túlmenően persze azt is tisztázni kell, hogy egy bizonyos fokú nyelvészeti munka mindig szükséges az irodalom alaposabb megismeréséhez, hiszen a világirodalom legnagyobb írói egyben nyelvteremtők és újjá teremtők is voltak, akik többek között azzal érték el sikerüket, hogy felszínre hozták anyanyelvük legelterjedtebb értékeit.

Az irodalom nem végződik a nyelvnél, de a nyelvnél kezdődik, abból indul ki, mint alapanyagból. Éppen ez különbözteti meg más művészetektől: a zenétől, melynek még kevésbé megfogható anyaga a hang, és a képzőművészettől, mely formális szempontból a legjobban kötődik a szűkén értelmezett valósághoz. Ugyanakkor sokszor meglepő módon közelít hozzájuk, amint azt az egyes regények zenei struktúrája bizonyítja, hogy az irodalmi alkotások és a festészet közös vonásait ne is említsem. Éppen ezért rendkívül fontosnak tartom az irodalmi művek nyelvi síkon történő elemzését is, ahol alapanyaguk miatt szinte megfoghatóvá válnak, hiszen a forma, mint a tartalom hordozója, kimutathat olyan tartalmi jegyeket is, amit az egysíkú vizsgálódás nem tud feltárni.

...

Halász Előd a mindig kísérletező, újat akaró tudós típusa. Nem elégszik meg a hagyományos kutatásai eszközök használatával, tudományos területén mindig a legkorszerűbbet akarja nyújtani, legyen az Goethe-tanulmány vagy Thomas Mann-könyv. De miért ez a két nagy író merül fel legtöbbször, ha a kutatásairól beszélünk.

- Nem véletlen, hogy éppen ez a két név került egymás mellé többször is munkásságom, kutatásaim során. Elég lenne talán arra utalnom, hogy Goethe Vonzások és választások című regénye, amely egyedülálló pszichológiai ábrázoló módszerével egyik előfutára nem csak a német, de a modern francia regénynek is, a klasszikus szonátára emlékeztető architektonikájával a Varázshegy struktúrájának mintegy előzménye. Még ennél is fontosabb, hogy univerzális értékű regényt a német polgári fejlődés korai pozíciójából Goethe írt, ugyanakkor Thomas Mann életműve a polgári regény fejlődésének végpontja. Ez ennek a párhuzamnak a leglényege, s ez magyarázza meg a kettőjük közti oly sok összefüggést. Thomas Mann nem véletlenül választja ki Goethe Tassó-jának jelmondatát a nagy előd életművéből - Ismerd meg mi vagy - s nem véletlen, hogy a Varázshegy írója az a Werther íróján kívül, aki legtöbbet találkozik önmagának és írásainak tanulmányozásával, kommentálásával, nem véletlenül hasonló sok tekintetben az emberről, a művészetről vallott felfogásuk, s nem véletlenek a különbségek sem, hiszen ugyanazon fejlődési ív két oldalán állnak: Goethe a felfelé ívelés kezdeténél, Thomas Mann ennek az ívnek a végénél.

- Halász Előd évek óta foglalkozik Thomas Mann nagy művével, a Varázsheggyel, hogy egyre közelebb kerülve a mű lényegéhez, rávilágítson néhány olyan problémára, amely kiindulópontja lehet a modern regény korszerű elemzésének. Erről tanúskodott kandidátusi dolgozata, a Thomas Mannal foglalkozó, 1958-ban megjelent könyve erről is vall. Miért éppen a Varázshegy áll irodalomtörténeti kutatásának középpontjában?

- Az ilyen változás mindig szubjektív, de ezen túl jelen esetben van egy objektív mozzanata is. Számomra Thomas Mann legérdekesebb regénye a Varázshegy, bár ha tisztán műfaji szempontból nézzük, akkor az egyetlen igazi regény, amelyet Thomas Mann írt, a Buddenbrooks, a régi értelemben vett polgári életformának az imperialista időszakban anakronisztikussá válását ábrázoló családregény. A Varázshegy, bár ugyanennek a kornak a talaján keletkezett, az addig ismert regénytípustól elütő jegyeket mutat. Egyrészt lezárja egy bizonyos műfajnak, a Goethe említett regényével aposztrofált német polgári regénynek a történetét, másrészt túllép a klasszikus regényen - ez főleg formai tulajdonságaiban realizálódik - anélkül azonban, hogy egy Joyce-féle szétesést mutatna. Joyce hősei ugyanazon kor polgáremberei, akik idő és tér addig ismeretlen relációi között botladozva mintegy felrúgják a regényírás kellékeit, az Ulysses éppen úgy kettős síkú - realitás és álom - mint a Varázshegy -, sík vidék és hegy - szimbolikus motívumokkal tarkított mindkettő, de Thomas Mann műve megmarad a határvonalon a klasszikus és új regény között. (...)

Vízválasztó, Elválasztó, Évjárat, Antik, Régi, Retro

Halász Előd interjú közben

Fotó: Képes 7 magazin

Részletek D. Magyari Imre: "Mindig azt szerettem csinálni, amihez kedvem volt" : beszélgetés Halász Előddel c. interjúból (Képes 7, 1988. 3. 49. pp. 34, 36-37.)

- Igaz, hogy szegedi professzor korodban egyszer a tanszéked előtt rolleroztál?
- Sok mindent csináltam Szegeden, sőt a tanszék előtt is sok mindent csináltam, de rollerozni történetesen nem rolleroztam. Valószínűleg azért, mert nem volt roller kéznél.
- Ha lett volna?
- És ha kedvem lett volna, akkor feltehető, hogy rolleroztam volna, sőt, azt kell mondanom, akkor ennek valami titkos értelme... nem titkos értelme, hanem funkciója lett volna.
- Milyen hasonló különlegességeket követtél el?
- Anélkül, hogy egyes eseteket mondanék, úgy fogalmaznék, hogy olyasmiket tettem, amik akkor különlegesnek számítottak - és amikre persze nem lehet fölvágni, ez a másik. Ma ezek egyáltalán nem tűnnének azoknak, ami csak azt mutatja, hogy változnak az idők és változnak az emberek. Nyugodtan mondhatunk különcködést is, bár ez inkább múlt századi terminus.
- Gondolod, hogy más professzorok is vágytak erre-arra, csak elnyomták a vágyaikat?
- Meggyőződésem szerint feltétlenül. Ha nagyon csípős akarok lenni, és ez hozzátartozik ‘a lényegemhez: azért nyomták el, mert ilyen magatartással nem lehet karriert csinálni. E magatartással kapcsolatban használta a reakciós bécsi tanár...
- Freud?
-... Freud azt a kifejezést, hogy Lustgewinn. Valaki olyasmiket csinál, ami semmiképpen sem éri meg objektíve, de neki mégis megéri, örömet érez. Hogy ő maga szórakozzon, képtelenségekre képes.
- A veszteségek nem zavartak?
- Nem. Akkor valószínűleg nem különcködtem volna. A különcködéseknek egyébként történelmi oka is van: amikor én Szegedre kerültem, 1945-ben, az oktatók átlag életkora és az én korom közt körülbelül harminc év különbség volt, később meg a nálam fiatalabbaknak más különlegességeken járt az eszük.

...

- Emlékszel még a német nyelvvel, a német kultúrával kapcsolatos első élményedre?
- Négy-öt éves koromban már tanítottak játékos módon németül. A lány, aki járt hozzám, nagyobb gimnazista lehetett, én mindenesetre igen öregnek tartottam. Hetente kétszer jött, és beszélgetett velem. Kétségkívül tény, hogy így - ezt a jövő és a nyelvtanuló tömegek számára mondom - még senki soha nem tanult meg egy nyelvet, én sem. De valahogy el kellett kezdeni. Aztán apám, aki egyébként magyar-latin szakos tanár volt... anyám pedig zongorázott, mondhatnám az ismert Goethe-sorokat én is: "Von Vater hab ich die Statur...", "Apámtól kaptam alakot / s azt, hogy komolyan élek, / anyuska víg kedélyt adott, / hogy szívesen meséljek", ezért vagyok ilyen kedves... Szóval aztán apám gondolt egy nagyot és mintegy büntetésként - valami stiklit csináltam - azt mondta, márpedig te német iskolába fogsz járni. Ez a Reichsdeutsche Schule volt a Damjanich utcában, a budapesti német kolóniának a század elejétől fenntartott elemi és reáliskolája, ahová 1926-tól kezdve tizenkét éven át jártam. A "reichsdeutsch", azaz "birodalmi német" nem a pángermán gondolatok jegyében került a nevébe, hanem azt kifejezendő, hogy "nem osztrák". A magam példája alapján bizonyos csodálkozással fogadom azokat a nagyon tiszteletreméltó és feltétlenül csak helyeselhető törekvéseket, amelyek a kétnyelvű gimnáziumokkal kapcsolatosak - az ilyesmit hat-hét éves korban kell elkezdeni, és nemcsak egyes tárgyakat kell az adott nyelven tanítani, hanem a magyar és történelem kivételével mindent.
- A Reichsdeutsche Schuleban nyilván a német kultúra alapjaival is megismerkedtettek.
- A nyelvtől a kultúra, a kultúrától a nyelv nem választható el. Hogy "átitattak" volna német kultúrával, az persze nem igaz. De megismertünk sok mindent, amit a korabeli német gyerekek ismertek, és amikkel máshogy nem találkoztunk volna - például meséket és anekdotákat.

...

- Mi vonzott a német kultúrában?
- Furcsát mondok és rögtön hozzá kell tennem, ez a múlté: rettenetesen - ez nem pátosz, tényleg igaz - rettenetesen szerettem Goethét. Megmagyarázhatatlan módon. Mondjuk, ez valóban nem egészen normális... Volt egy vágyálmom, amely mint a vágyálmok általában, nem valósult meg, magától értetődően: szerettem volna Goethéről egy nagy monográfiát írni. Később rájöttem, ennek nem is lett volna értelme. Egy tíz évig érvényes monográfiát csinálni...
- Mit ismertél meg Goethétől először?
- Az iskolai olvasókönyvben voltak részletek a Költészet és valóságból, például a bábjátékról szóló - azóta se bírom a bábjátékot, de ez nem Goethével függ össze. Mi úgy ismertük meg Goethét, ahogy egy magyar iskolában megismerik Petőfit. Tizenhat-tizenhét évesen talán többet is ismertem tőle, mint most... Meglehetősen sokat olvastam őt, a Werthert, ez nem tetszett különösképpen, a Faust első részét. Minden iskolai osztálynak megvan a maga érdeklődése, ahogy Stefan Zweig is írta önéletrajzában, a Búcsú a tegnaptólban (mi irodalmár-osztály voltunk.) A Faust második részét tulajdonképpen mindig utáltam, de ezt nem mondtam a nyilvánosság előtt, mert meg azt hiszik, hogy tényleg igaz, pedig igaz.
- Pesten kezdted a tanítást?
- Igen. Budapesti vagyok, sőt pesti, ami nagyon fontos és lényeges különbség. Különböző helyeken tanítottam, mielőtt Szegedre mentem, a Kemény Zsigmond Gimnáziumban voltam, a Bulyovszky utcában. Németet tanítottam... senki nem tanult meg tőlem németül, akkor sem, hát miért tanult volna meg... Ezt most nem viccből mondom, heti kettő, négy, hat órában nem lehet nyelvet megtanulni.

...

 

Halász Előd budapesti otthonában

Halász Előd budapesti otthonában

Fotó: Kremser Péter - Ilia Mihály ajándéka

- Mennyire élvezted a pályafutásod során, hogy az emberek jelentős része nem tudta eldönteni, mikor beszélsz komolyan?
- Igen nagy mértékben, mert ezzel arra igyekeztem serkenteni őket – hozzátenném: legtöbbször eredmény nélkül –, hogy gondolkozzanak.
- Kiket szerettél provokálni?
- Majdnem mindenkit.
- Miért?
- Szórakoztató ...
- Mi vonzott a különcködésekhez? Hisz rengeteg ellenséget szerezhettél velük!
- Hála az Úrnak, igen... Egyébként pontosan meg tudom mondani: mindig azt szerettem csinálni, amihez kedvem volt. Ez talán a szabadságnak a legnagyobb foka. Tényleg a legnagyobb foka, ha az ember azt teszi, amit épp szeretne - bizonyos határok között. Nem mondtam például '52-ben, hogy dögöljön meg Rákosi, de szerettem mindig azt mondani, amit gondolok. Szerettem lehetőleg nem hazudni, mert az kényelmetlen. Lehetőleg azt mondtam, amit gondoltam, márcsak azért is, mert - most jön a fordulat -, úgyse hitték, hogy tényleg azt gondolom...

Beszélgetések Halász Előddel