Sinológia
Ligeti Párizsban Henri Masperótól tanult kínai nyelvtörténetet, de a legnagyobb hatással Paul Pelliot, a sinológia világhírű professzora volt rá, aki Belső-Ázsia tudományos vizsgálatát önálló kutatási területté avatta. E megközelítés szerint a letelepült civilizációk, így a Kína műveltségének és forrásainak ismerete a belső-ázsiai nyelvi és történelmi folyamatok megértéséhez szolgáltattak bázist. Franciaországi tanulmányai során Pelliot irányította a fiatal Ligeti figyelmét a Belső-Ázsiára vonatkozó kínai kútfőkre.
Ligeti Lajos – aki 1942-ben vette át Budapesten a Kelet-ázsiai Tanszék irányítását, s helyezte új alapokra a kínai oktatást és a sinológusképzést – munkássága ennek az óriási tudományterületnek két részegységére szorítkozott. Ezek egyike a kínai történeti források beható vizsgálata. A Mennyei Birodalom érthető érdeklődéssel fordult az északi és nyugati határainál rendre felbukkanó nomádok felé, s minden ismeretet összegyűjtöttek róluk, ami az államkormányzat szempontjából szükséges volt. Ennek a gazdag forrásanyagnak a segítségével vállnak érthetővé az Európát elérő olyan nagy népvándorlási hullámok mozgatórugói, mint a későantik római impérium területét célzó, hunok által elindított nagy migráció. Ligeti kínai források alapján felvázolta az ázsiai hunok avagy a hiung-nuk történetét (Az ázsiai hunok. In: Attila és hunjai. Budapest : Magyar Szemle Társaság 1940, 31–60), amely ismeretanyag nélkülözhetetlen az európai hunok históriájának, nemkülönben a korai magyar történelem keleti hátterének megismeréséhez is.
A kínai régmúlt egyik sajátossága, hogy a császárság több ízben került részlegesen vagy teljesen belső-ázsiai – török, mongol vagy mandzsu, tehát altaji nyelven beszélő – népek uralma alá. Ennek köszönhetően létezik egy olyan csoportja az írott kútfőknek, amely kínai nyelvű ugyan, de altaji népek írták vagy íratták; ezek a belső-ázsiai nomád népekre vonatkozó ismeretek kimeríthetetlen forrásai. Vallatásukhoz azonban a biztos sinológiai tudás mellett szükséges az érintett török vagy mongol nyelv elmélyült ismerete is. Számos török és mongol nép, törzs, illetve személy azonosítását köszönheti neki a tudomány. (A kínai-átírásos barbár nyelvi glosszák kérdése. Nyelvtudományi Közlemények LI (1941), 174–207.)
A másik általa vizsgált terület a kínai nyelv története volt. Kutatását a gazdag írásos anyag ellenére nehezíti az írásképi változatlanság – a sinológia egy külön nagy fejezete annak megállapítása, hogy egy gyakorlatilag kétezer éve változatlan kínai írásjegy kiejtése milyen volt a Krisztus születése előtti időkben és milyen a 8. vagy a 13. században. Ennek felderítéséhez gazdag eszköztár áll rendelkezésre, mások mellett a kínai nyelv nem kínai írásos emlékei. Ligeti ezen a területen is kiemelkedőt alkotott, így pl. a mongolok által meghódított Kínában alkalmazott, szanszkrit eredetű, de önállóan fejlődött tibeti írás egy változatából kialakított ún. phagspa írásos kínai emlékek kutatásában. (Le Po kia sing en écriture ’phags-pa. Acta Orientalia Hungarica 4 (1954), 1–52; Načalnye smyčnye i affrikaty Cehuna v drevnemandarinskogo v transkripicii kvadratnoj pis’mennost’ju. In: Elizarenkova, T. Ja (otv. red.): Očerki po fonologii vostočnyh jazykov. Moskva : Nauka 1975, 305–319.) A tibeti háttér és az írás mongol alkalmazásának ismeretében oldotta meg a kínai hangtörténet több, addig vitatott kérdését.