Ligeti Lajos szakmai életrajza
Ligeti Lajos a Balassagyarmati Állami Főgimnázium végzett növendékei között (a harmadik sorban a negyedik)
Ligeti Lajos 1902. október 28-án született Balassagyarmaton Ligeti János és Cseh Ilona gyermekeként, kisiparos családban. Középiskolai éveit a Balassagyarmati Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban végezte 1913–1921 között, kitűnő eredménnyel. A hozzáférhető dokumentumok szerint gyakorlatilag végig színjeles („mindenből jeles”) tanuló volt, kinek szorgalmát és tehetségét – az elengedett tandíj mellett – könyvekkel, ösztöndíjakkal és pénzjutalmakkal is elismerte az iskola. 1921-ben a kitüntetéses érettségi bizonyítvány megszerzése után a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára nyert felvételt latin-ógörög szakra s röviddel ezután az Eötvös József Collegium tagja lett. Kollégiumi évei alatt ismerte meg Gombocz Zoltánt, aki nem sokkal azelőtt volt kénytelen otthagyni az idegen megszállás miatt kolozsvári katedráját, ahol az altajisztika professzora volt.
Gombocz Zoltán portréja és a 'Die bulgarisch-türkischen Lehnwörter in der ungarischen Sprache' kötet címlapja
Az Eötvös József Collegium könyvtára
Gombocz komoly hatással volt az ifjú Ligetire, akitől nemcsak franciául tanult, de nála hallgatta A magyar szókészlet története c. kurzust is. Ez utóbbinak azért volt döntő jelentősége, mert nem sokkal korábban jelent meg Gombocz korszakos műve a magyar nyelv bolgár-török jövevényszavairól (Die bulgarisch-türkischen Lehnwörter in der ungarischen Sprache. Helsinki : Société Finno-Ougrienne 1912), s ez végleg meghatározta Ligeti későbbi tudományos pályáját: tanári vizsgáját ugyan klasszika-filológiából tette le 1925-ben, de bölcsészdoktoriját már turkológiából szerezte ugyanabban az évben, melléktárgyai magyar nyelvészet, illetve mandzsu és kínai voltak. Doktorátusát kormányzói gyűrűvel kapta, amely kitüntetés azoknak járt, akik mind a gimnáziumban, mind az egyetemen minden főtárgyból jelesre vizsgáztak.
Ezt követően az ifjú nyelvtudós megpályázott és elnyert egy hároméves franciaországi ösztöndíjat, melynek köszönhetően Ligeti 1925 őszén Párizsba utazott. Itt a Sorbonne és a Collége de France falai között a korszak olyan nemzetközi rangú szaktekintélyeitől tanult, mint Paul Pelliot, Henri Maspero, Jacques Bacot és René Grousset. E mesterek közül is ki kell emelni Pelliot-t, aki nemcsak tanárává, hanem követendő példaképévé is vált, s akinek a nevéhez egy paradigmaváltás is kötődik. Míg Belső-Ázsiával korábban a kínai, indiai és iráni kutatások művelői, mint saját területük „peremvidékével” foglalkoztak csupán, addig Pelliot a térséget önálló kutatási területté avatta. Belső-Ázsia kutatói számára elengedhetetlen a kínai, a tibeti, az indiai és az iráni műveltségek és kútfők ismerete – de mint a belső-ázsiai történelmi és nyelvi folyamatokat magyarázó és dokumentáló források. Belső-Ázsia kutatói számára tehát a sinológia és a tibetisztika, az indológia és az iranisztika lett a „segédtudomány”. Henri Masperónál kínai nyelvtörténetet, Jacques Bacot-nál tibetit (különösen az akkor felfedezett ótibetit) tanult, René Grousset-tól pedig a steppei nomád népek történetét sajátította el.
Paul Pelliot, Henri Maspero, Jacques Bacot és René Grousset
Hároméves párizsi tanulmányai végén állást ajánlottak neki a francia fővárosban, azonban Ligeti nem fogadta el a lehetőséget és 1928-ban hazatért Magyarországra, ahol azonban nem kapott végzettségének megfelelő munkalehetőséget. Rövid ideig az Eötvös Collegiumban adott franciaórákat, majd elnyerve a Magyar Tudományos Akadémia és a Kultuszminisztérium támogatását újabb hároméves külföldi útra indult – de immár nem tanulni, hanem terepmunkára a Kínához tartozó Belső-Mongóliába és Mandzsúriába (1928–1931), ahol a buddhizmust kutatta, valamint az olyan, akkor még alig feltárt mongol nyelveket, mint a harcsin, csahar, tümet és dahúr. Az útja során gyűjtött kéziratok, fanyomatok az MTA Keleti Gyűjteményét gyarapítják, melyek a mongol és mandzsu gyűjtemény meghatározó részét képezik.
1931 őszén Budapestre érkezett, ahol ismét az állástalanság várta. „[…] csak a megértő alma maternek, az Eötvös Collegiumnak köszönhetem, amely lakással és koszttal sietett segítségemre, hogy e nehéz éveket sikerült átvészelnem és tudományos munkámat folytatni tudtam” – írta maga Ligeti Lajos erről az időszakról. A budapesti tudományegyetem ugyan 1931. december 1-én megválasztotta díjtalan tanársegédnek, s megbízott előadóként hozzá tartozott a régi Belső-Ázsia történetének oktatása is – de egyik feladat sem járt fizetéssel. Helyzetén az sem változtatott, hogy 1932-ben mongol filológiából magántanárrá habilitált. Fordulatot az 1934-es esztendő hozott: miután francia barátai értesültek kilátástalan helyzetéről, ismét Párizsba hívták, de most már nemcsak végleges állást ajánlottak fel neki az École des Langues Orientales Vivantes-ban, hanem francia állampolgárságot és egy Japánba szóló ösztöndíjat is. Az illetékes magyar kormányszerv erről Párizsban értesült és cselekvésre szánta el magát: 1934. október 1-i hatállyal II. osztályú adjunktusnak nevezték ki a budapesti tudományegyetem bölcsészkarának Kelet-ázsiai Tanszéke mellé. Ligeti a már megkapott állampolgársági űrlapokat üresen visszaküldte Párizsba, és a sokkal kecsegtetőbb francia lehetőség helyett a bizonytalanabb magyar jövőt választva Budapesten maradt.
Nomádok a nyugat-afganisztáni Herattól északra
Ettől kezdve Ligeti Lajos tudományos pályája töretlenül ívelt felfelé. 1936-ban, mindössze 34 évesen a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagjává választotta. 1939-ben nyilvános rendkívüli egyetemi tanár lett, s még ebben az évben megalakította a Belső-ázsiai Intézetet, ahol előbb mongolt, majd 1942-től (Kőrösi Csoma Sándor halálának centenáriumán) tibetit is tanított. 1941-ben megkapta rendes egyetemi tanári kinevezését, valamint megbízták az egyetemi Magyarságtudományi Intézet igazgatóhelyettesi feladataival. Rá egy évre a sajátja mellett már a Kelet-ázsiai Tanszék vezetését is magára vállalta, ahol 1943-tól kínai és mandzsu nyelvészeti stúdiumokat is tartott. Ezen időszak alatt további két tanulmányutat is megjárt: 1936–1937 folyamán egy évet töltött Perzsiában és Afganisztánban, 1940-ben pedig Japánban járt.
1947-ben lett az MTA rendes tagja, tudományos tevékenységét 1949-ben Kossuth-díjjal is elismerték. Ugyancsak ebben az évben lett az Akadémia és a Magyar Nyelvtudományi Társaság alelnöke. Kezdeményezésére jött létre az MTA Orientalisztikai Bizottsága, s nevéhez fűződik az Acta Orientalia elindítása 1950-ben, amely a mai napig a hazai keletkutatás elismert, külföldön is számon tartott folyóirata. Ligeti szerkesztette a Bibliotheca Orientalis Hungaricae sorozatot és ő hívta életre a Kőrösi Csoma Kiskönyvtár, a Mongol Nyelvemléktár és a Monumenta Linguae Mongolicae Collecta sorozatokat is. Az ’50-es évekre Ligeti, mint nemzetközi elismertséggel rendelkező tudós már olyan pozíciókat töltött be, amelyek az intézményi fejlesztés lehetőségeit is megadták számára. 1957-ben került az első, akadémiai álláson lévő kutató a Belső-ázsiai Tanszékhez – ez lett a későbbi, az ELTE Belső-ázsiai Tanszéke mellett működő akadémiai Altajisztikai Kutatócsoport magja. Németh Gyula nyugdíjazása után, 1964–1971 között Ligeti vezette a Török Tanszéket is. Erejéből arra is telt, hogy 1969-ben újjászervezze a magyar orientalistákat összefogó Kőrösi Csoma Társaságot, s fontos szerepet játszott abban, hogy a székesfőváros mellett 1974-ben Szegeden is megindulhatott az altajisztika oktatása, ahová – még életében – saját könyvtárát ajándékozta. 1972-ben vonult nyugdíjba, de ezt követően is töretlenül alkotott.
Ligeti Lajos díszdoktorrá avatása (1984. október 3.)
1982 tavaszán az ELTE, 1984 őszén a JATE (SZTE) avatta díszdoktorává. Fő műve – melynek alapvetését még egy 1932-ben megjelent írásában vázolta – halála előtt egy évvel, 1986-ban jelent meg. (A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Budapest : Akadémiai Kiadó 1986) Ligeti Lajos, a XX. század magyar keletkutatásának talán legtekintélyesebb, iskolateremtő alakja 1987. május 24-én hunyta le örökre a szemét Budapesten.