Tibetisztika

Ugyan a nemzetközi tibetisztika megalapítója Kőrösi Csoma Sándor, de a nagy székely tudós Indiában dolgozott – a magyarországi Tibet-kutatások atyja Ligeti Lajos volt. Párizsi tanulmányai (1925–1928) alatt ismerte meg az akkor éppen feldolgozás alatt álló új felfedezéseket, a tunhuangi és turfáni ótibeti (7–11. századi) kéziratokat. A világhírűvé vált Ótibeti Krónika és az Évkönyvek párizsi kéziratának első kiadója az a Jacques Bacot volt, akinél Ligeti tibeti filológiát tanult. Hallgatótársai úgy üdvözölték, mint aki már hazulról jól tudhat tibetiül, hiszen Kőrösi Csoma honfitársa.

1942-ben emlékezett meg az ország Kőrösi Csoma Sándor halálának 100. évfordulójáról. Német (Alexander Kőrösi Csoma. Ungarn 1942/9, 535–543) és magyar nyelvű megemlékezése (Kőrösi Csoma Sándor emlékezete. Kőrösi Csoma Archívum 1942, 111–118) alkalmat adott a tibetisztika feladatainak számbavételére is, s ebben az évben indította meg a budapesti egyetemen a tibetisztikai oktatást a számára kialakított Belső-ázsiai Tanszéken.

Ligeti első kézből, eredeti kéziratokból dolgozott; 1933-ban azonosította a Kőrösi Csoma számára szerkesztett műveket (Ouvrages tibétains rédigés à l’usage de Csoma. T’oung Pao 30 (1933), 26–36), majd 1936-ban áttekintést adott azokról a tibeti forrásokról, amelyek Belső-Ázsia történetére vetnek fényt (Tibeti források Belső-Ázsia történetéhez. Kőrösi Csoma Archívum 1936, 76–103). A VII. században nagyhatalommá nőtt Tibeti Királyság – amelynek seregei a VIII. század második felében rövid időre a kínai fővárost is elfoglalták – igen gazdag, korabeli forrásanyagot hagyott hátra különböző belső-ázsiai nomád népekről és nyelvekről, amelyek fontosak lehetnek a korai magyar történet kutatása szempontjából – így pl. a besenyőkről. Ligeti kiemelt jelentőséget tulajdonított ezeknek az adatoknak az összegyűjtésének, e témához pályájának későbbi szakaszában is visszatért (A propos de „Rapport sur les rois demeurant dans le Nord”. In: Études tibétains dédiées à la mémoire de Marcelle Lalou. Paris : Libraire d’Amérique et d’Orient 1971, 166–189). Ezzel olyan forráscsoportra irányította a hazai orientalisztika figyelmet, amelyek addig a magyar keletkutatás látóterén kívül estek.