Tudományos expedíciók
TEREPMUNKÁK, TANULMÁNYUTAK
BELSŐ-MONGÓLIA – AFGANISZTÁN – JAPÁN
Hároméves (1925–1928) párizsi tanulmányait követően Ligeti Lajos hazautazott Magyarországra. Rövid ideig franciaórákat adott az Eötvös Collegiumban, majd látva, hogy képzettségének megfelelő állásra nem sok kilátása van, támogatásért fordult a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz és a Magyar Tudományos Akadémiához, kérve egy mongóliai tanulmányút lehetővé tételét. Ezt még abban az évben megkapta.
„Nem lehetek eléggé hálás azért a különös szerencséért, hogy amikor tervemmel előálltam, azok, akikre a magyar tudomány őrzése és gyámolítása bízva van, a legnagyobb megértéssel és bizalommal fogadtak, és lehetővé tették, hogy, bár szerény keretek közt, szegényes anyagi eszközökkel, de megvalósítsam a nekem oly nagy és szívemhez annyira közel álló tervet: kutatóútra induljak Mongóliába”
– írta Ligeti, aki 1928 szeptemberében indult hároméves útjára. Terepmunkája eredetileg a mai Mongol Köztársaság (Külső-Mongólia) területét is érintette volna, azonban a nemzetközi politikai helyzet meghiúsította elképzelését. Mint kiderült, az akkori Mongol Népköztársaságba csak a Szovjetunió jóváhagyásával lehetett belépni, azonban Moszkva megtagadta a hozzájárulást, s így vált világossá Ligeti számára, hogy „ezért nem volt elég nekem az urgai [Mongólia fővárosának, Ulánbátornak az eredeti neve] mongolok szíves invitálása”. Nem maradt más választás: tengeren, fél Ázsia megkerülésével Pekingbe utazott és onnan kiindulva a Kínához tartozó Belső-Mongóliába, majd Észak-Mandzsúriába ment, hogy nyelvészeti kutatások mellett kéziratokat, könyveket (fanyomatokat), néprajzi tárgyakat és régészeti emlékeket gyűjtsön arról a területről, ahol egykor az ázsiai hunok és avarok, majd a türkök, végül pedig az ujgurok alapítottak nomád birodalmat. Nyilatkozott tudományos útjának indító okáról is:
„Az egyik […] az a közép-ázsiai kultúrközösség […] Sajátságos, hogy a török népek régi szokásait, hagyományait mily gyökeresen elpusztította az iszlám. A meglehetősen gyér számú régi török emlékek egymagukban alig kárpótolhatnak e veszteségért. Ezzel szemben a mongol régiség gyönyörűen megőrződött a buddhizmus mellett, vagy kitapintható külön rétegként a buddhizmus alatt. Számos esetben, amikor őstörténetünk valamely intézményéhez, méltóságnevéhez, szokásához hasztalan keresünk török analógiát, játszva találunk megfelelő példákat a vele egy tőről fakadt mongol régiségben, sőt igen gyakran a mai mongol életben is. […] Temérdek érdekes adatot ígér a mongol világ annak, aki belőle a magyar múlt Kelettel összefüggő viszontagságait kutatja.”
Az írásos emlékek „dús lelőhelyei a lámakolostorok kisebb-nagyobb könyvgyűjteményei és könyvtárai” – írta Ligeti, amelyekből minél többet szándékozott magával hozni, a néprajzi és régészeti anyagról elsősorban jegyzeteket és fényképeket készített. Még így is mintegy ötven tárgyal sikerült gyarapítania a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum Kínai és Mongol Gyűjteményét.
Ligeti Lajos 1931 őszén érkezett vissza Budapestre. Útjáról két könyvben számolt be. A tudományos világnak francia nyelven tette közzé kutatási eredményeit 1933-ban (Rapport préliminaire d’un voyage d’exploration fait en Mongolie chinoise 1928–1931. Budapest : Société Kőrösi-Csoma; Leipzig : Harrassowitz 1933), a szélesebb olvasóközönségnek pedig magyarul jelentette meg kínai terepmunkájának – pontosabban annak második évének, melyet Belső-Mongólia lámakolostoraiban töltött – színes beszámolóját 1934-ben (Sárga istenek, sárga emberek. Egy év Belső-Mongólia lámakolostoraiban. Budapest : Királyi Magyar Egyetemi Nyomda [1934]).
Ugyancsak az Akadémia és a Minisztérium támogatásával indult második keleti útjára, ezúttal Perzsiába és Afganisztánba. A tudományos meggondolásokon kívül ugyanazok a „technikai szempontok” indították Ligetit e területre, mint Kínába: a Szovjetunió nem engedélyezte külföldieknek a területén való orientalisztikai kutatásokat – igaz, saját állampolgárainak sem. A párizsi magyar követség segítségével Ligeti az afgán beutazási vízum és tartózkodási engedély mellett a perzsa átutazási vízumon is megszerezte, francia pártfogói – mint pl. a Délégation Archéologique Française en Afghanistan vezetői – pedig közbenjártak kutatásainak megkönnyítése céljából a párizsi afgán követségen és a kabuli afgán kormánynál is. Ezek után indulhatott el Ligeti Lajos 1936. június végén a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából arra a közel 14 hónapos útra, melynek célja – Ligeti megfogalmazásában – annak felderítése volt, hogy
„vajjon valóban eltűnt-e teljesen Afganisztán mongol hódítóinak a nyelve, ha pedig nem, összegyűjtsem belőle mindazt, amit az adott körülmények között, a rendelkezésemre álló idő alatt összegyűjteni tudok”.
A kutatóút sikerrel járt, Ligetinek sikerült megtalálnia a mogol nyelvet (melyet a mongol hódítás során itt megtelepedő mongol helyőrségek hoztak magukkal Afganisztán hegyei közé), sőt annak több nyelvjárásával is megismerkedett, de eredeti folklór-anyagra a leggondosabb kutatás ellenére sem tudott ráakadni. Mint kiderült, az egykori mogol törzsek jelentékeny része ekkor már nem használta eredeti anyanyelvét, helyette a helyi perzsa nyelvjárást alkalmazta a mindennapi életben – ezért is volt olyan nehéz nyomukra jutni. Munkájának fő eredménye egy több mint 4000 szóból álló szótári anyag lett a megfelelő példamondatokkal. Ligetinek a mogol nyelv tanulmányozása mellett lehetősége nyílt Afganisztán török nyelveit is kutatni – ezekről a nyelvekről azokban az időkben gyakorlatilag még semmi nem volt ismeretes. Gyűjtése elsősorban az özbeg kipcsak és turki nyelvjárásainak szókészletét érintette. Ligeti útja csak érintette Perzsiát, ennek ellenére az itt töltött időt is sikerült a tudomány szolgálatába állítania: perzsa és arab nyelvű kéziratokat hozott magával – köztük a nemrégiben felfedezett és a korai magyar történet kapcsán is fontos Ibn Fadlán művének a teljes fényképmásolatát. 1937 őszén érkezett vissza Magyarországra, útjáról 1938-ban megjelent Afgán földön (Budapest : Franklin-Társulat 1938) című könyvében számolt be.
1940 februárjában a Kultuszminisztérium támogatásával indult harmadik, legrövidebb keleti útjára, Japánba. Itt Tokióban és Kiotóban a japán belső-ázsiai anyagot, elsősorban az Európában ismeretlen japán nyelvű kiadványokat tanulmányozta. Értékes fényképgyűjteményt állított össze a japán könyvtárakban őrzött mongol, dzsürcsi, tibeti kéziratokról. Magyarországra 1940 október végén érkezett haza – Szibérián keresztül.
