Turkológia és magyar őstörténet

Igen lényegesek a Ligeti által közzétett sino-török szójegyzékek is, különösen a Ming-kori kínai-ujgur szójegyzék kiadása. A könyvnyi anyagot több részletben jelentette meg. (Un vocabulaire sino-ouigour des Ming. Le Kao-tch’ang-kouan yi-chou du Bureau des traducteurs. Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungarica XIX (1966)/2, 117–199; XIX (1966)/3, 257–316. Glossaire supplémentaire au Vocabulaire sino-ouigour du Bureau des Traducteurs. Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungarica XXII (1969)/1, 1–49; XXII (1969)/2, 191–243). Ugyancsak fontos afganisztáni terepmunkájának gyümölcse, az afsárok nyelvéről írott műve (Sur la langue des Afchars d’Afghanistan. Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungarica VII (1957)/2–3, 109–156).

A magyar tudományosság szempontjából azonban elsősorban a magyar nyelv török kapcsolatainak tárgykörében alkotott művei bírnak óriási jelentőséggel. Ez utóbbiak szorosan összefonódnak a magyar őstörténet kutatásával, amelynek legújabb eredményeiről 1943-ban Ligeti szerkesztésében a kor legjelentősebb magyar kutatói adtak összefoglalást (Ligeti Lajos (szerk.): A magyarság őstörténete. Budapest : Királyi Magyar Pázmány Péter-Tudományegyetem – Franklin 1943). Magyar vonatkozású turkológiai cikkeinek, nagyobb részt etimológiai kutatásai eredményeinek reprintjei két gyűjteményes kötetben jelentek meg 1977-ben, illetve 1979-ben (A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van I–II. [Budapest Oriental Reprints Series A 1] Budapest : Kőrösi Csoma Társaság – MTA Könyvtára 1977, 1979). A két vaskos könyv összesen 79 dolgozatot tartalmaz, amelyeket Ligeti 1924 és 1979 között vetett papírra – azaz ifjúkori munkáiból éppen úgy válogatott be írásokat, mint a kötetek lezárásakor is folyó kutatásaiból. A turkológia és a magyar őstörténet szoros kapcsolatát, nemkülönben Ligeti Lajosnak a keletkutatásban kivívott tudományos tekintélyét jól mutatják a műhöz írt előszót jegyző Benkő Loránd akadémikus sorai: 

„A két kötet tartalma élénk bizonysága annak, mennyi mindent köszönhet a nyelvtudomány, a történettudomány, a művelődéstörténet Ligeti Lajos munkásságának. A tanulmánygyűjtemény itt közreadott első kötete jövevényszó-búvárlatait tartalmazza. Egyesével vagy csoportosan közölt szómagyarázatai honfoglalás előtti török jövevényszavaink igen tekintélyes hányadát érintik, s összességükben szinte minden olyan hang-, alak-, jelentés- és művelődéstörténeti kérdést fölvetnek, amely az ősmagyar nyelv vándorlások-korabeli szakaszára vonatkozóan turkológiai oldalról fontossággal bírhat. Jövevényszó-kutatásaiban nemcsak tematikailag, hanem szemléletében és módszerében is Gombocz Zoltán örökségét viszi, illetőleg fejleszti tovább. […] A magyar jövevényszókutatás, sőt tágabban a magyar etimológiai irodalom legjobb alkotásai közé tartoznak ezek a tanulmányok. […] második kötete arról tesz tanúságot, milyen szerteágazó volt az a munkásság, amelyet Ligeti Lajos a Kelet kutatásában végzett. Bár e kötet anyagában bőven találhatók olyan cikkek, amelyek kimondottan mongol, kínai, mandzsu, tibeti stb. tárgyúak, egyenkénti és összességükben való vallomásukból világosan kitűnik, hogy céljuk ezeknek is jórészt a magyarság felé mutat, a magyar nép és nyelv őstörténetének közvetett feltárást célozza. De jócskán vannak itt is olyan írások, melyek közvetlen magyar vonatkozásúak, mint például a magyar törzs-, személy- és méltóságnevekkel, a magyar rovásírás eredetével, a keleti forrásoknak a magyarságról szóló tudósításaival foglalkozók.”

A két kötetet Ligeti Lajos tudományos munkásságának addig 260 tételes szakirodalmi jegyzéke zárja – de Benkő jelezte:

„Bármilyen szép, méltó képet is nyújt e két kötet Ligeti Lajos tudományos pályájáról, annak témáiról, jellegéről, eredményeiről, nem lezárt életmű tükre. A tanulmányok írója ma is alkotó képességű, termékeny tudós, akitől bizton lehet remélni további igen jelentékeny megnyilatkozásokat.”

Így történt – Ligeti élete végéig még több, mint ötven tudományos munkát publikált, köztük élete fő művét, az 1986-ban megjelent nagy összefoglalást, amely címe szerint a magyar nyelv török kapcsolatait tárgyalta a honfoglalás előtt és az Árpádok korában (A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Budapest : Akadémiai Kiadó 1986), de ahogy a szegedi Altajisztikai Tanszék egykori vezetője, Berta Árpád megfogalmazta,

„ez a munka jóval több, mint amit a cím takar. Műfaját tekintve ez egy bevezetés, a szó klasszikus és jó értelmében, egy olyan bevezetés, melyet csak egy nagyon széles horizontot áttekinteni képes, gazdag életutat maga mögött tudó, nagy tapasztalatú tudós képes megírni. Egyfajta szellemi hagyaték ez a kötet, sok-sok válasszal eddigi kérdésekre és egyfajta szellemi végrendelet ez a kötet, sok-sok érdekes, kutatni érdemesnek ítélt kérdéssel”.

A magnum opus kapcsán – amelynek alapelveit még 1932-ben hirdette meg (A magyarság keleti kapcsolatai. Egy készülő szintézis alapelvei. [Minerva-könyvtár 39.] Budapest : [s.n.] 1932) – maga Ligeti hívta fel arra a figyelmet, hogy annak végleges formája nem teljesen egyezik meg eredeti szándékával:

 „[…] nemrégiben megkezdtem a tervezett munka írását, egy részét be is fejeztem, véglegesnek szánt nyomdai kézirata el is készült. Ám ekkor kiderült, hogy a terjedelmes monográfia még hátralevő részének megírása temérdek időt venne igénybe, pontosabban: elkészítése a várhatóan rendelkezésemre álló időbe nem fér bele. Ez indított arra, hogy a szándékolt munka helyett rövidebbre fogott tájékoztatóra szorítkozzam. Minden lényegesnek vélt probléma részletes kifejtésére itt természetesen nem kerülhet sor.”

E korszakos alkotás viszont így is a turkológia, a korai magyar történet és a török-magyar nyelvi és történeti kapcsolatok kutatásának máig alapvető kézikönyve lett. Berta professzor méltató szavaival:

„Ligetinek ez a munkája méltó koronája pályájának: aligha tévedés megjósolni, hogy hosszú-hosszú időn keresztül fogják még alapkönyvként forgatni a szerzőt követő generációk. […] Ligeti Lajos szintézisével egyrészt lezárul ugyan a magyar nyelv török jövevényszavai kutatásában, a török-magyar kapcsolatok feltárása vizsgálatában egy fontos, Gombocz utáni szakasznak nevezhető fázis, másrészt viszont kezdetét veheti egy magasabb ismereti szintről induló elmélyült kutatás, melyhez Ligeti könyve hathatós ösztönzést és hosszú ideig használható és használandó bázist jelent.”