Bölcsészprofesszorok

Dézsi Lajos (1868–1932) irodalomtörténész, egyetemi tanár szülővárosában, Debrecenben a Református Főgimnáziumban érettségizett 1886-ban. A budapesti egyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett, majd az Egyetemi Könyvtár másodosztályú könyvtártisztje lett. A 16–17. századi magyar irodalomtörténettel foglalkozó kutatásai nyomán 1902-ben a budapesti egyetem magántanárává nevezte ki. Az MTA 1906-ban választotta levelező tagjává, ugyanebben az évben elnyerte a kolozsvári tudományegyetemen a magyar irodalomtörténet nyilvános rendes egyetemi tanári állást. A Ferenc József Tudományegyetemet követve 1921-ben Szegedre költözött, ahol a Magyar Irodalomtörténeti Intézet igazgatója lett, miközben felesége és két lánya Budapesten lakott. Tanítványa között szerepelt József Attila, Radnóti Miklós, Bálint Sándor, Ortutay Gyula és Tolnai Gábor. Az 1922–1923. tanévben a Bölcsészettudományi Kar dékánja, az 1928–1929. tanévben az egyetem rektora lett. Kolozsvárról kimenekített magánkönyvtára a rövid ideig általa igazgatott egyetemi könyvtár fontos alapítógyűjteménye lett. Az SZTE Klebelsberg Könyvtár kézirathagyatékát is őrzi, melynek tekintélyes részét koraújkori irodalmi szövegek másolatai és ezekhez készült jegyzetek teszik ki. Budapesti óraadói tevékenységének emlékét őrzi az az egyetemi segédkönyv, amely 1903-ban Ráth Mór kiadásában látott napvilágot.

Buday Árpád (1879–1937) régész, egyetemi tanár középiskolai tanulmányait a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumban folytatta. A kolozsvári egyetemen az Archeológiai Tanszék vezetőjének, Pósta Bélának segédgyakornoka, majd egyetemi oklevelének és doktorátusának megszerzése után az Erdélyi Múzeum-Egyesület Érem- és Régiségtárának archeológusa lett. Római tartományok régiségtana tárgykörből 1911-ben a kolozsvári egyetem magántanárává nevezték ki. Főművét, a Római felirattant egykori mesterének, Pósta Bélának ajánlotta. Az 1917. évben címzetes nyilvános rendkívüli tanárrá léptették elő, de Erdély 1918-as megszállása ellehetetlenítette munkáját. Kényszerű helyzetében elfogadta a Szegedre költözött Ferenc József Tudományegyetemre szóló kinevezését, s 1924–1937 között az Archeológiai Intézet vezetője, 1931–1932-ben a bölcsészkar dékánja lett. Kolozsvári mintára elindította a Dolgozatok a M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Archaeologiai Intézetéből című periodikát. 1931-1936 között a Diákvédő- és Diákjóléti Iroda elnöke volt, hallgatóival közvetlen kapcsolatban állt és ásatásokat szervezett számukra. Római felirattannal, római limes-kutatásokkal, provinciális római régészettel foglalkozott, de az Alföld régészeti emlékeinek feltárásában is részt vett. A neves régészprofesszor egyetlen leánya, Buday Margit tüdőgyógyász, lett a Buday-hagyaték gondos őrzője. Számos közgyűjteményi felajánlása után, az utolsó pillanatig őrzött kincseit kedves munkatársára, Hörcher Andrea tüdőgyógyászra bízta, aki a Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtára számára ajánlotta fel az értékes relikviákat.

Banner János (1888–1971) ásató régész, néprajztudós a kolozsvári egyetem történelem–földrajz szakos hallgatójaként 1910-ben végzett és már azt megelőzően doktorált, hogy 1911-ben középiskolai tanári oklevelet szerzett volna. Régészeti szakismereteit a Pósta Béla által vezetett tanszéken szerezte meg, majd a kolozsvári központú Erdélyi Múzeum-Egyesület gazdag gyűjteményeiben mélyítette el ezeket. Az 1920-as években, a szegedi főreáliskola tanáraként bekapcsolódott az idemenekült kolozsvári egyetem újjászervezési munkálataiba. Az egyetemre 1929-ben kapott meghívást, majd 1937-ben – Buday Árpád halála után – nyilvános rendes tanári és a Régiségtudományi Tanszék élére vezetői kinevezést szerzett. Szegedi professzorsága alatt leginkább régészeti és néprajzi vonatkozású munkásságot folytatott: ásatásokkal gazdagította a dél-kelet magyarországi múzeumok anyagát. Saját kiadványsorozatai mellett rendszeresen publikált a szegedi egyetemhez kötődő Föld és Ember, illetve a Népünk és Nyelvünk című folyóiratokba. Országos kiadványokban rendszeresen tűnik fel neve Balogh Albin bencés szerzetesé mellett, aki az Esztergomvidéki Régészeti és Történeti Társaság Múzeum igazgatójaként számos – részben ásatásokon szerzett – eredménnyel keltette fel érdeklődését.

Sík Sándor (1889-1963) mélyen hívő katolikus családban született Budapesten. 1904-ben belépett a piarista rendbe, tanulmányai befejezése után 1910-ben a váci piarista gimnáziumban kezdett tanítani. Az oktatás mellett jelentős és sokszínű szép- és szakirodalmi munkát végzett, valamint az Élet című katolikus folyóiratot szerkesztette. A magyar cserkészet egyik alapítójaként egy ideig a szövetség alelnöki tisztét is betöltötte. Sík Sándor 1929-től 1945-ig tanított a szegedi egyetemen. Előadásait a bölcsészettudományi kar zsúfolásig megtelt nagy előadójában, az Auditorium Maximum-ban a diákok mellett a városból érkező érdeklődők is hallgathatták. Szemináriumai nyitottak voltak az új művészeti és társadalmi problémákra, Radnóti Miklós – aki az órák aktív résztvevője volt – jelentőségüket a budapesti Négyesy-szemináriumokhoz hasonlította és vezetőjüket „nagy professzor”- ként tisztelte. Sík Sándor szerepet vállalt az egyetemi életben: támogatta a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tagjait, az egyetemi színjátszó társulat nagy sikerű Hamlet-előadását dramaturgiai tanácsokkal látta el és segítette a szavalókör munkáját. 1945 után visszavonult a tanítástól, a szegedi egyetemről 1948-ban vonult nyugdíjba.

Ligeti Lajos (1902–1987) orientalista, filológus, mongolista, turkológus nyelvész, műfordító 1902-ben született Balassagyarmaton és 1921-ben itt érettségizett. A híres Eötvös-Collégium tagjaként végezte el a budapesti egyetemet, ahol klasszika-filológiát és turkológiát tanult. Az egyetemen többek között Gombocz Zoltán óráit hallgatta, aki akkor került át a kolozsvári egyetem urál-altaji tanszékéről a pesti egyetem Magyar Nyelvtörténeti Tanszékére. 1925–1928 között a párizsi Sorbonne hallgatója volt. Keleti tanulmányait a tibetista Jaques Bacot-nál, a sinológus Henri Maspero-nál és Paul Pelliot-nál folytatta. Pelliot volt az, aki Ligeti figyelmét ráirányította a mongol nyelvtörténetre és a Belső-Ázsiára vonatkozó kínai forrásokra. Párizsból hazatérve hároméves kutatóútra indult Mongóliába és Kínába, ahol gazdag tudományos anyagot és ismeretet szerzett. Ligetinek komoly szerepe volt abban, hogy az altajisztikai képzés 1974-ben megindulhatott a szegedi József Attila Tudományegyetemen, könyvtára felajánlásával pedig sokat segített az oktatás és kutatás szegedi feltételeinek megteremtésében. Számos 13–16. századi mongol nyelvemléket adott ki tanítványaival együtt a Mongol Nyelvemléktár 14 kötetében. Turkológiai érdeklődésének középpontjában a magyar nyelv régi török jövevényszavainak kutatása állt: 1986-ban készült el A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban című műve.

Péter László (1926-2019 ) életútja Szeged városától, a szegedi egyetemtől valamint az egyetem könyvtárától elválaszthatatlan. Középiskolai és egyetemi tanulmányait Szegeden végezte, ahol 1947-ben bölcsészdoktori, 1948-ban magyar-latin-filozófia szakon szerzett tanári diplomát. Már ekkor gyakornokként, majd tanársegédként dolgozott a bölcsészettudományi karon. 1954-től az egyetemi könyvtár Tájékoztató és bibliográfiai csoport vezetője, 1956-tól az egyszemélyes Kézirattár vezetője volt „önálló, tudományos kutató, irányító körben”. Péter László részt vett az 1956-os forradalom szegedi eseményeiben, 1957-ben nyolc hónapi börtönbüntetés után szabadult, állásából elbocsájtották. 1958-1961-ig az egyetem tudományos munkatársa, 1990-1996 között a szegedi egyetem egyetemi tanára volt, tudományos pályáját alapjaiban befolyásolták a 20. században végbemenő politikai változások. Kivételesen gazdag életműve középpontjában Szeged története és szellemi életének kutatása állt. Az 1950-es években tagja volt a Juhász Gyula kritikai kiadást létrehozó munkacsoportnak, az évek folyamán több száz tanulmánya és írása jelent meg Szeged helytörténetéről, 1986-ban a Magyar Tudományos Akadémia az Új magyar irodalmi lexikon főszerkesztésével bízta meg, melynek munkálatai 1993 végén fejeződtek be.