Természettudósok

Apáthy István (1863–1922) természettudós, zoológus 1891-től a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem nyilvános rendes tanára, majd 1903-1904 között rektora, illetve európai színvonalú Állattani Intézetének megalapítója volt. Erdély román megszállása után 1920 nyarán Budapestről kapcsolódott bele a Szegedre települt kolozsvári egyetem felállításába. Egy évvel a szegedi egyetem megnyitása után, 1922-ben meghalt, mely idő kevés volt ahhoz, hogy világhírű idegszövettani iskoláját újra magas színvonalra emelje. Szegeden eltöltött egy éve alatt saját intézetet szervezett és oktatta a természetrajz szakos hallgatókat. Tanítványai közül Farkas Béla és Gelei József is a szegedi egyetem oktatói lettek, ők azonban más irányban fejlesztették tovább tudományos örökségét. Apáthy világhírű idegszövettani vizsgálatai forradalmasították a tudományterületet. Tőle származik az idegingerület vezetésének kontinuitás tana, továbbá a világon először ő mutatta ki a neurofibrillumok létezését. Mikroszkópos vizsgálati technikájához rendkívüli vékonyságú metszetsorozatot készített, melyek előállításához külön készüléket szerkesztett tükörüveglapokból. A metszetek festésében az általa használt utóaranyozással rendkívüli finomságú készítményeket nyert. Apáthy tudományos munkássága mellett szépirodalommal és publicisztikával is foglalkozott. Így kelthették fel érdeklődését a Szent István Társulat fiatal leányok számára kiadott apró történetei.

Prinz Gyula (1882–1973) geológus, geográfus, néprajzkutató a budapesti tudományegyetem földrajz szakán folytatta felsőfokú tanulmányait. Első tanítómesterei a nemzetközileg is elismert szaktekintélynek számító Lóczy Lajos és Koch Antal voltak. A budapesti egyetem Földrajzi és Őslénytani Intézetében kapott tanársegédi állást, ekkor írta A klíma története című nagy vitát kiváltó tanulmányát. Egyetemi adjunktusi kinevezése után az MTA és a Nemzeti Múzeum támogatásával saját expedíciót vezetett Közép-Ázsiába 1909-ben. Ennek tapasztalataiból először adott részletes térképet Belső-Ázsia pleisztocén eljegesedésének nyomairól. A geográfián túl a néprajz is sokat köszönhet neki: a nomád életmódról, viseletről, temetkezési szokásokról szóló leírásai máig páratlan értékűek. Két útjának leírását – számos cikk mellett – Utazásaim Belső-Ázsiában című könyvében 1911-ben tette közzé. A trianoni diktátum után Budapesten, majd – az universitas végleges letelepedését követően – 1923–1940 között Pécsen tanított. A pécsi bölcsészkar 1940-es megszüntetése miatt kolozsvári állást pályázott meg: a visszatért észak-erdélyi város tudományegyetemén a Földrajzi Intézet, illetve a Csillagászati és Légkörkutató Intézet igazgatója lett. 1944-ben elhagyta Kolozsvárt és a Szegedi Tudományegyetem oktatot, ahol dékáni tisztségeti is betöltött.

Ábrahám Ambrus (1893-1989) biológus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. Szegeden 1934-ben a Tanárképző Főiskola Állattani Tanszékén kezdett tanítani, 1938-ban a főiskola igazgatói tisztét töltötte be. Munkatársai precíz kutatóként, diákjai elhivatott, szigorú, magas szakmai színvonalból nem engedő tanárként emlékeznek rá, akinek szakmai és terepgyarkolatai egyetemszerte híresek voltak. Tudományos pályáját 1940-től 1967-ig az Apáthy István természettudós által 1921-ben alapított Általános Állattani és Biológiai Tanszék tanszékvezetőjeként folytatta. Egyedülálló összehasonlító idegszövettani kutatási módszert dolgozott ki, emelett több hazai és nemzetközi tudományos társaság tagjaként az Acta Biologica Hungarica és az Acta Zoologica Hungarica folyóirat szerkesztője volt. Szakkönyvek, főiskolai és egyetemi tankönyvek valamint jegyzetek szerzőjeként tartják számon. Magas termete és egyenes természete miatt „Szálfaember”-nek nevezték, ugyanezzel a címmel jelent meg 1993-ban önéletírásának szerkesztett változata. Az SZTE Klebelsberg Könyvtár számos művét és tetemes mennyiségű kézirattári hagyatékát őrzi.

Szőkefalvi-Nagy Béla (1913–1998) kétszeres Kossuth-díjas matematikus a szegedi matematikus iskola atyja, a szegedi egyetem 20. századi történetének egyik legmeghatározóbb alakja. Kolozsváron született, édesapja Szőkefalvi-Nagy Gyula szintén neves matematikus volt. A középiskola utolsó két évét Szegeden, a Klauzál Gábor Reálgimnáziumban fejezte be, majd tanulmányait az egyetem matematika–fizika szakán folytatta. Matematika-professzorai nagy hatást gyakoroltak rá, akik nemzetközi mércével is a kor legjobbjai közé tartoztak: Riesz Frigyes, Haar Alfréd és Kerékjártó Béla. A Bolyai Intézet Ábrázoló Geometriai Intézetét vezette, majd a később létrejövő Függvénytani, ill. Geometriai és Analízis Tanszékeket. Az 1942-ben megjelent Hilbert-terekről szóló összefoglaló munkája világhírnevet hozott számára. A Fourier-sorok elméletébe vágó eredményeit szintén számos monográfiája ismerteti. A Haar Alfréd és Riesz Frigyes által alapított Acta Scientiarum Mathematicarum folyóirat szerkesztője volt. Számos külföldi tanulmányúton vett részt, számos tudományos tisztséget töltött be és kitüntetést nyert el. 1990-től haláláig a Szegedi Tudományegyetem emeritus professzoraként tisztelték. Kiemelkedő munkássága alapján a második szegedi matematikus triumvirátus vonulatában tartják számon világszerte Rédei László és Kalmár László mellett.