Dante életéről

Dante Alighieri életéről és művészetéről elsősorban a hozzá időben legközelebbi forrásból, Giovanni Boccacciotól tudunk. De Dante fő művében, az Isteni színjátékban is bőven tesz utalásokat saját életére vonatkozóan, így az utókor számára fontos életrajzi forrásként szolgál e mű.

1265 májusában született Firenzében. Római származású előkelő ősét Eliseónak hívták. Dédapja egy Cacciaguida nevű keresztes lovag volt, aki feleségül vette a ferrarai Aldighieri család nemesi származású leányát. A nő az egyik fiát saját családjáról Aldighierinek nevezte el. Később ebből a névből kikopott a “d” hang, így lett Dante nagyapjának, s utódainak neve Alighieri.

Édesapját és édesanyját még gyermekkorában elveszítette. Első és legfontosabb tanára Brunetto Latini volt, aki klasszikus latin retorikát és középkori teológiát tanított neki. Mestere mellett elsősorban a ferencesektől és a dominikánusoktól tanult, majd később a legrégebbi egyetemen, Bolognában végzett jogi, orvosi, retorikai stúdiumokat, és megismerkedett a római irodalom legkiemelkedőbb költőinek művészetével: Vergiliusszal, Horatiusszal, Ovidiusszal.

Boccaccio így fogalmaz Dante műveltségéről: “Tudnivágyásának nem sok idő múltán meg is lett az eredménye, mert nem törődve sem hideggel, sem meleggel, éjjelezéssel és koplalással, sem más effajta testi kénytelenséggel, szakadatlan tanulmányai során eljutott az istenség mibenlétének és a végső okoknak olyan ismeretére, amire az emberi elme itt a földön egyáltalán csak képes.”^[1]

Dante életének legmeghatározóbb alakját még gyermekkorában ismerte meg: Beatrice volt ő, akinek neve azt jelenti, hogy „boldoggá tévő”. Folco Portinari egy gazdag bankár volt Firenzében, 9 éves lányát egy május-ünnepen pillantotta meg Dante.

A Beatrice iránti szerelmét kisebb költeményeiben, és elsősorban Az új élet (Vita nuova, 1294) című alkotásában énekelte meg, de enciklopédikus művének, az Isteni színjátéknak is egyik fontos motívuma a beteljesületlen, tragikus szerelem ábrázolása. Beteljesületlen volt ez a szerelem, de nem csak azért, mert Beatricét máshoz adták feleségül, hanem azért is, mert egész fiatalon, 24 évesen, 1290 nyarán meghalt a lány.

Az imádott kedves halála feletti keserűségét munkával igyekezett feledtetni: 1295-ben belépett az orvosok és ápolók céhébe, hogy politikai tevékenységet folytathasson. Ekkor Firenzében két párt harcolt egymással: a pápapárti guelfek és a császárpárti ghibellinek.

A guelfek két táborra oszlottak, a mérsékeltebb fehérekre, akik a városállam önállóságát támogatták - ide tartozott Dante is -, illetve a radikálisabb, VIII. Bonifác pápát támogató fekete guelfekre. Dante politikai pályája szépen ívelt felfelé, 1300 júniusától 2 hónapig Firenze priorja lett. (Prior: "olyan jelentős funkciót ellátó elöljáró volt Firenzében, aki két hónap alatt a város legfontosabb ügyeiben pártatlan döntéseket hozott.")^[2]

Politikai pályája 1301-ben tört derékba. Amikor Dante Rómába ment követként, Valois Károly - akit az egyház, így VIII. Bonifác pápa is támogatott - elfoglalta Firenzét és a fekete guelfeket juttatta hatalomra. A fehéreknek tehát menekülniük kellett, Dantét pedig elítélték. A vád ellene: sikkasztás, zsarolás, a város békéjének megzavarása és ellenszegülés a pápának. Ezekkel a koholt vádakkal vagyonelkobzásra és máglyahalálra ítélték.

A költőnek végül sikerült elmenekülnie, s felesége, Gemma Donati rokoni kapcsolatainak köszönhetően a vagyon egy része is megmaradt családjának. Szülővárosába azonban nem térhetett vissza többé. Száműzetése ideje alatt több itáliai városban megfordult (Verona, Forlí, Arezzo, Treviso, Padova, Venezia, Ravenna), sőt pár évig még Párizsban is élt. Az első években próbált pártot szervezni a vele együtt száműzött fehér guelfekből, de ez a próbálkozása kudarcot vallott.

A másik reménysugár VII. Henrik német-római császár személyében csillant fel. Henrik ugyanis 1310-ben seregei élén bevonult Itáliába. Dante tőle várta, hogy felszabadítja Firenzét is, és újra elhozza a békét. 1313-ban azonban a császár váratlanul meghalt, így ez az esélye is szertefoszlott a hazatérésre.

Dante egyik városból a másikba vándorolt, s közben amikor csak tehette, az írásnak szentelte idejét. Így születtek meg legfontosabb művei, az utókor számára felbecsülhetetlen Isteni színjáték, a Convivio, a De vulgari eloquentia, és a De Monarchia.

Életének utolsó állomásai Verona és Ravenna voltak. Veronában Can Grande della Scala volt a patrónusa, aki mellett tanácsadói és követi szerepet töltött be. Ravennában Guido da Polenta házában hasonló feladatokat látott el, közben pedig műveit egyre többen másolták, ismerték és ismerték el.

Nem sokkal miután befejezte az Isteni színjáték utolsó hat énekét, Velencéből Ravennába visszatérve megbetegedett és 1321. szeptember 13-ról 14-re virradó éjjel meghalt.

Felhasznált irodalom:

1. Giovanni Boccaccio (1979): Dante élete. Európa Könyvkiadó, Budapest
2. Madarász Imre (2003): Az olasz irodalom története. Attraktor, Máriabesenyő-Gödöllő
3. Pál József (szerk., 2008): Világirodalom. Akadémiai Kiadó, Budapest
4. Pál József (2009): Dante. Szó, szimbólum, realizmus a középkorban. Akadémiai Kiadó, Budapest
5. Szabó Tibor (2021): Dante. Egy humanista a középkorból. Hungarovox Kiadó, Budapest

^[1] Giovanni Boccaccio (1979): Dante élete. Magyar Helikon, Európa, 1979. Budapest, 1979.

^[2] Szabó Tibor (2021): Dante. Egy humanista a középkorból, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2021. 39. o.