Dante hatása a magyar irodalomban

 

Kaposi József 1911-ben kiadott monográfiája az első olyan kézikönyv, amely összefoglalóan tárgyalja a Dante-recepció megjelenését irodalmunkban, Kaposi azonban elsősorban a fordításokra koncentrál, nem pedig a szépírókra.

A felhasznált szakirodalmak közül Kovács Sándor Iván 1966-os tanulmányában a régi magyar irodalmat elemzi ebből a szempontból. Az alábbiakban megpróbáljuk röviden, de a lényegét adni annak a gondolatmenetnek, amely a Dante-recepció ívét rajzolja fel irodalmunkban, egészen a 19. századig bezárólag, Kovács Sándor Iván tanulmánya alapján.

A régi magyar irodalomban Dante hatásáról még nem lehet beszélni, említéséről azonban már igen. Az Isteni Színjáték magyar fordításainál elsőként már említett 1521-ben megjelent névtelen domokos rendi szerzetes Könyvecse.... című műve az első, amelyben Dante neve szerepel. Székely István 1559-ben írt Chronica ez világnac yeles dolgairol című munkájában az 1300-as évek kapcsán ezt írja: "Alanus doctor. Scotus barat. Eelnec. Dantes Poeta." Dante neve akkor még egy felsorolás része csak. Olaszos műveltsége Székelynek nem volt, így Dante említése elszigetelt utalás ekkor még, mint a világ eseményeinek időrendi felsorolásában egy említésre méltó fontos név, akiről olaszos műveltség híján, Székely nem tudhatott többet magánál a névnél.

A következő említésre méltó időszak a reformáció kora, ekkor a hitvitákban kerül elő újból Dante neve mint hivatkozás a papság, illetve a katolicizmus bírálatakor, így például Esterházi Tamás és Pázmány Péter vitájában. Esterházi Tamás Az Aniaszentegyházrol ... című fordítása esetében sem  az olaszos, humanista műveltség miatt lett Dante említve, hanem egy melanchtoni szellemű reformációs műveltség következményeként. Pázmány a válaszával nem késlekedett: a wittenbergi Aegidius Hunnius két helyen is  Dantéra hivatkozva állítja, hogy a "Papa Antichristus legien". (Az Magyari István sárvári prédikátornak") Arra nincs adat, hogy Pázmány olvashatta-e Dantét, de hogy jobban ismerhette Esterházi Tamásnál, az biztos, szélesebb látókörű műveltsége okán ennyi biztosan mondható.

Amikortól a Dante-hatás egyértelműen már kimutatható, az a reneszánsz időszaka, az olaszos humanista műveltség hatásaként: Bornemissza Péter, Balassi Bálint, Rimay János nevét kell említeni.

A humanista ismerteiknek, így Dante nevének ismerete, Volaterranus (eredeti nevén Raffaello Maffei) enciklopédiájának, a  Commentariorum urbanorum octo et triginta libri-nek volt köszönhető, melyet 1506-tól kezdve kiadtak Magyarországon.

Az enciklopédiája Bornemissza könyvtárában is megvolt, és főleg azidőtájt olvasta, amikor Balassi nevelője volt. Aláhúzással emelte ki Dante és Petrarca életrajzi adatait, Dantéről viszont többet aligha tudhatott annál, mint amit Volaterranusnál olvasott róla, olaszul ugyanis nem tudott.

Filológiailag igazolható Dante-hatás Balassinál sem mutatható ki, bár Balassi az olasz nyelvet kiválóan ismerte, humanista műveltsége tehát sokkal mélyebb volt már, mint elődeié. A reneszánsz korában Balassi lehetett az egyetlen régi magyar irodalmunkban, aki igazán értette Dantét - és nemcsak nyelvileg.

Tanítványa, Rimay János, az 1610-es évek elején írt előszót Balassi megjelenés előtti verseskötetéhez. Balassi szerelmi költészete kapcsán említi a nagy példák nevét, így Dante nevét is, aki hatással lehetett rá, az irodalmi köztudat közvetítésén keresztül mindenképp, a lingua vulgaris előtérbe helyezése ennek mindenképpen egy fontos következménye lehetett.

Ki kell emelni még Szepsi Csombor Márton nevét, aki ugyan valószínűleg szintén Volaterranus művéből, de ismerte Dante nevét, említi is pl. az Udvari Schola-nak haragodat megh gyözzed című intelmében:

"Az Dantes nevü fö Poeta, nem mértekelheté megh haraghiát, az mellyet szüvében fogadot vala az Gvido Polentanus ellen, ki ötet, midön az Velenczes Vrak követsęghben hozzáia küldötték vala, megh nem halgatta vala, mely dolgon ugy meg haraguvék az Dantes, hogy mindgyárt haraghiában megh hala."

A Könyvecse... tudatos fordítási próbálkozása, majd  Rimay manierista stílusban hullámzó mondatainak Dantéra való utalása kapcsán elmondható, hogy ezekben az évszázadokban Dante alakja már felbukkant régi magyar irodalmunkban.

A 19. század a Dante-kultusz feléledésének százada. Arany János Dante című költeménye 1852-ben íródott. Arany az Isteni színjáték fordításával is próbálkozott, verse gyönyörű lenyomata a Sommo Poeta alakja előtti hódolatának.
Dante születésének 600. évfordulója alkalmából, 1865-ben, az Olasz Királyság pályázatot írt ki, amire a Magyar Tudományos Akadémia be is nevezte Arany versét. Sajnos a nyelvi korlát miatt azonban esélye sem volt a lehetséges nyertesek közé bekerülni.

Dante

Állottam vizének mélységei felett,
Sima volt a fölszín, de sötét, mint árnyék;
Alig mozzantá meg a rózsalevelet,
Mint rengéskor a föld, csak alig hullámlék.
Acéltiszta tükre visszaverte híven
A külső világot - engem is: az embert;
De örvényeibe nem hatott le a szem,
Melyeket csupán ő - talán ő sem - ismert. 

Csodálatos szellem! egy a mérhetetlen
Éggel, amely benne tükrödzik alattam!
Egy csak a fönségben és a terjedetben
És mivel mindenik oly megfoghatatlan.
Az ember... a költő (mily bitang ez a név!)
Hitvány koszorúját, reszketvén, elejti
És, mintha lábait szentegyházba tenné,
Imádva borul le, mert az Istent sejti. - 

E mélység fölött az értelem mér-ónja,
Mint könnyű pehelyszál, fönnakad, föllebben:
De a lélek érzi, hogy az örvény vonja,
S a gondolat elvész csodás sejtelemben.
Nem-ismert világnak érezi nyomását,
Rettegő örömnek elragadja kéje,
A leviathánnak hallja hánykodását...
Az Ur lelke terült a víznek föléje. 

Lehet-é e szellem az istenség része?
Hiszen az istenség egy és oszthatatlan;
Avagy lehet-é, hogy halandó szem nézze
A szellemvilágot, teljes öntudatban?
Évezred hanyatlik, évezred kel újra,
Míg egy földi álom e világba téved,
Hogy a hitlen ember imádni tanulja
A köd oszlopában rejlő Istenséget. 

(1852)

A 20. századi magyar költők közül a Nyugat írónak néhány kiemelt versével tisztelegnénk a nagy olasz poéta alakja előtt.

Kosztolányi Dezső: Dante a "Croce del Corvo"-ban

Sötét szemekkel, űzetvén a sorstól,
rongyokban állt meg a hideg kövön,
ahol magasba szökkent a kolostor
s hideg falak közt nyílt hideg öröm.
 

Riadva látta szörnyű lángban égni
a fráter a költő tüzes szemét,
amelybe vészesen forgott az égi
tűzrózsafény és a pokolszemét.
 

Hozzája lépett s kérdé: "Mit keressz te?"
És Dante lelke elszállt messze, messze,
lelkét a poklok lángcsodái tépték.
 

Majd rátekintett a komor ivekre,
a víg paparcra s tompán megremegve
elfáradottan, sírva nyögte: "Békét!"
 

1905

Juhász Gyula: Dante Beatricéje

Firenzében volt, május és vasárnap,
Mikor az ifjú hölgy templomba ment,
A gyermek nézte, arca méla, bágyadt,
Szikár, mint kápolnák falán a szent.

A lánynak haja szőke, neve Bice.
Nem látta meg őt, szépen ment tova,
Szivében kis, kacér örömök kincse,
A gyermek szólt: "Nem feledem soha!"

Sok május és vasárnap szállt azóta.
- Ó örök szépség és te tűnő óra! -
Hol van az a nap és hol az a lány?

Hol van Bicének szőkesége, hol van?
Keressük őt egy mosolya nyomán
A boldog égben és borús pokolban!

Juhász Gyula: Régi opálos alkonyat

Mentünk az estbe, kispapok...
A dómnak tornya égbe vágott,
Aranyos volt a bús torony,
Melyet derűs fény koronázott.
Néztük, mi boldog hallgatók,
Mi fehér oltári virágok.
A kereszt fénylett, hallgatott.
Mentünk az estbe, kispapok...

Azóta sokszor mentem én
Az estbe, éjbe, árnyba, gyászba
S nem fénylett már rám az a fény,
Dóm tornya sárgás ragyogása.
De jaj, nem is lesz soha már
Ama boldog sugárnak mása
S nem lesz ama csönd, üdv, remény,
Azóta messze mentem én!

Ó most is int a múlt ködében
Aranypárásan a torony,
Járván élet nagy erdejében,
Mint Dante jára egykoron.
Ó régi tornyom, régi fényem,
Be megfogyott fény és torony
S járunk bús alvajáróképen
Idegenül, múltak ködében.

Babits Mihály: Dante

1.

Egeit az Ember, e vándor állat,
az évek nyári nappalára s téli
éjére fülledt üngökként cseréli
s nyugalmat nyugalomban nem találhat.

S nem boldog, ha nem pólyázhatja pállott
életét friss legek selymébe; déli
édeneit, mint otthonát, kiéli;
de visszatér megint, s a régi tájat,

mint régi kedvest, uj szépségben éri.
Igy én is, amint visszatérek egyre
anyaföldemre -- ama drága Hidra,

melyen át percem az Örököt éri,
amelyből jöttem: az otthoni hegyre:
úgy térek vissza, Dante, tájaidra!

2.

Mert énnekem, jaj, a Pokol is otthon
s jól ismerem a Tisztulás hegyének
fájó lépcsőit, és az Ég kegyének
csillagos távlatait; sírva botlom

lelkem rongyára minden árkon-bokron
(mint papirkákra, miket útjegyének
szórt el a vándor), merre a Nagy Ének
visszavezet, vad erdőn s annyi poklon

tikkadtan e különös nyaralásra;
bár minden tulvilágból hazavásva
fűz Firenzémhez egy mostoha köldök,

hol mint poklát cipelő útas-ördög
vagy rab fa, mely hiába nőtt egekbe,
tengek, lekötve, s mégis számkivetve.

Tóth Árpád: Dante

Írt lázasan... S míg áldott tolla siklott,
Úgy rémlett: vérző szívvel csakugyan
Bejárja a bús, bíboréjü poklot,

S eléje két szomoru árny suhan,
Mint gerlepár, édes fészekre vágyva,
Fáradtan, halkan, csöndben, lassudan.

Az egyik a Francesca karcsu árnya,
Fehér vállát csapkodja szennyes orkán,
Védőn simul hozzá bús arcu párja,

S beszél az asszony, mézes alkony-órán
Hős Lancelotról, mint olvastak ők,
Mint reszkettek Ginevra bűnös csókján,

Hogy fordult egyet a világ velök,
Hogy égett a kettőjük ifjú teste,
Míg csókra összehajlott a fejök,

S hogy nem olvastak többet aznap este.

Ady Endre: Mátyás bolond diákja

"Diák, írj magyar éneket,
Diák, a Földön Dante is élt."
Kacagott, kacagott a diák.

Latin ütemben szállt a dal,
Nem magyarul, sohse magyarul.
Vergődött, vergődött a diák. 

Lelkében Petrarca dalolt
S keltek újféle magyar zenék.
Álmodott, álmodott a diák.

De néha, titkos éjeken
Írt s eltépte, ha magyarul írt.
Zokogott, zokogott a diák.

Rónay György: Dante

Hogy eltűntek, hogy elsodorta
az akkornapi hősöket
a víz, a szél - -

Szürkén hömpölyög a szennyes idő -
Ő áll az árban -
Gránit lába előtt
a visszatorló permetegben
szivárványlik az örökkévalóság.

Ablakommal szemközt a három fáról
a szél az éjjel
letépett minden levelet.

Reggel az ág hegyére szállt
egy néma varjú.

Ősz van.

Készülünk az újjászületésre.

Dante hatása a kortárs magyar irodalomban is kimutatható.  Szegedi vonatkozása és munkássága okán is Géczi János nevét szeretnénk kiemelni. Géczi János rendkívül sokoldalú személyiség: egyetemi oktatói tevékenysége mellett József Attila-díjas író, kultúrtörténész, költő, képzőművész is, az Iskolakultúra című lap főszerkesztője.

2019-ben elnyerte a Salvatore Quasimodo-emlékdíj fődíját, de már korábban birtokosa lett a Salvatore Quasimodo-különdíjnak (1993) is.

Eredetileg biológus szakon végzett a szegedi egyetemen. Szegedi éveit érdeklődésének kettőssége határozta meg: biológus akart lenni, de érdekelte az irodalom is. Másodéves korában Ilia Mihály figyelt fel verseire, Ilia-tanítvány lett. Később Baka István költő, szerkesztő segítette tovább irodalmi tevékenységét, a Kincskereső című lap közölte írásait majd az Alföld és a Forrás című folyóiratok is. Szimbólumkutatásaiban a rózsa kultúrhistóriájának nemzetközi szakértője lett, a Rózsa és jelképei című könyvének középkori szimbolikával foglalkozó kötetében a Rosa mystica című fejezet Dante mennyország-elképzelését elemzi. Az itt idézett versei is az erőteljes Dante-hatás bizonyságai.

Saját elmondása szerint a pokoljárás irodalma és ennek hazai vonatkozásai (Tar Lőrinc pokoljárása : középkori magyar víziók, Budapest, Szépirodalmi K., 1985) vezették el Dantéhoz.

Törek (109.)

A sötét mondat mélyén
egyetlen szárnyú fényes lélek,
lenge, kóbor árnyak élén,
a sikátor alján Dante lépked.

Divina Commedia

Befogadott akár a hasonlat. Épp csak volt.
Szikrázott miként a pergő dűnehomok.
Régi tercinák lassú dombjait másztam meg
a táj - becsavart zászló - nem mutatta
lándzsahegy-fejű liliomait
ellobbant pillanatok fölött kerengő holló
hussant - eltűnő szénrajz.

Rossz és jó mozdulatok. Hány éve
- tíz vagy mint az Isten: három -
írom felül az éjszakát
amely az Arno felett füstölög
a kénsárga ruhát - a színt mely leginkább
Beatrice - s a várost: maga a pokol.
Az enciklopédiából egy-két szó maradt.

Az idő végül egy ostoba kezére került
mint üveg - ha átnéznek rajta - elkoszolódott
eltévedt benne a száműzött
s alakja tusfoltja mögött
a szép lejtésű káromló sor nem dereng
tömbjét feladta a fehér ház - vízben sistergő mész -
mely mellett sakál volt az őr hunyorgó zsarátnokszemű
s a kenyérhez tartozó koldus.

A feledésről ki sokat beszél
azzal nem lehet mit kezdeni.
Hogy mi volt
azt amíg lesz hajnali napméz hóroncs
koszlott papiros széle - tanúsítja.
A hely - hiába zuhant bele bárki -
a hely azonban mindenkor üres marad.

2 (Purgatórium)

Kétségtelen
volt bűn
s volt annak neve.
S aki - hosszú árnyú Ő - abba beleöltözött
alul a mosott fehérnemű
fölé a rozsdálló páncél
és azonossá vált velük.
Volt - tehát - helye a zöld kertnek
kavicsolt ösvénynek s a forrásnak
amelyből bőven ömlött a víz. Egy színben
ragyogtak a napfény a labdarózsák
a legenda lapjai és az evangélium
Volt ki - vele - újabb bűnöket követett el
hogy magyarázatot kapjon
a rend és szenvedély együttese
Arannyá főzve fortyogott a történet
mint alkémia szutykos tégelyében a szenny.

Mindaz érvénytelen -
mint a lánc amely elszakad
s leperegnek a drágakövek
a hang - agglutinált - amely
a csend felszínén koppan
és abba
arc a csendes tükörbe
szavát vesztve beszakad.

Mindez nem számít.
Sem őszi kert sem zúg
ahol szilvalekvár-gőzben az elixír rotyog
sem a kóborlások oly sok napja között
a védtelen bölcselet.

A purgatórium kút
- az álomban nyílt meg
talán éppen ebben a versben vagy
az emberélet középkora kartonján
egy tintacsöpp alatt
- a gyomorszagú és csőszerű üreg
szörcsög miközben nyeldekel.

A metsző szél kardélként süvölt
a lávafolyam közrefogja az ösvényt
a lélek - kóbor és kicsiny - nem menekülhet.

Az a szó foglalkoztat - a heve csillapíthatatlan -
tűz és jég között
az ima mondatába zárva
amelyben nem jut hely sem istennek
sem az ő angyalainak.

Nincs múlt de jövő sem.

3 (Rózsa)

A rózsa amely most kihajt
ismeri a múltját: annak zsenge házából lépett elő.
Magán viseli a perzsák izzó napszínét
a keresztény mártírok sokszirmú sebjegyét -
mindig volt
s ez kínálja föl számára - illatos paradicsom - a jövőt.
Sok hangon szól
de mint pünkösdi csodában egy nyelven beszél
olajában elmerülnek a nagyszárnyúak
alázatának történetében a kertlakók.
Ugyanazzal a tintával írott szó
melynek olvasata - betűszerint - hol fehér hol piros hol fehér
értelme más.
Nézz bele a rózsába - a vers képébe -
a cimpák hullámából meztelen istennő emelkedik ki
szerelmed lugas alatt jár kézenfogva
s hogy megismert
visszamenekül a fagyos alvilágba
hiába hajítod utána - emlék hurkát - a koszorút.
Tapintsd meg
az Eufrátesz partjának melegét érinted
Roman de la Rose hajlékony derekát
Jeruzsálem templomkapuján
- az unikornis szarvával átszúrt szűz -
a gót kőfaragást.
S az illat? A rózsa sokféle szaga
- romlott hús iszap vagy morzsolt nyers levél -
beborít
Nem találja benned az egyetlen nevét

(1989) Útmutató 2.

Az ember az útjának felétől,
mikortól sejli az elmének és szívnek,
mi mozgatja, nemcsak őt,
de a Napot, Holdat és csillagokat,
elfogy, mint hosszú-hosszú repülésben
a madár szárnya, a képzelőerő.
Pusztán a szeretet vonzza, ahogyan
az anyag rabja a tömegének,
és a lélek, mint jégben a lék vize,
teljes testében reng és remeg.
A domb válla alatt, hol oroszlán,
párduc és farkas él a rengetegben,
a békétlen erdőben lépteit
még aprózza, darabolja, meg-megáll,
s nyiladékot keres a fák közt,
mely a résbe vonzza, hogy behatoljon,
és visszanézve takarosnak lássa
azt, ami volt, s elhagyja a sűrű
harmincöt évet. Ki majd a pokolban
szűk hoszonnégy órát tartózkodik,
majd míg fölemelkedik, három napon
át járja a purgatóriumot,
s hat órát tölt a földi paradicsomban.
És másfél nap múltán ér föl a mennybe.

Felhasznált irodalom:

Géczi János: Törek. Budapest, Pesti Kalligram, 2016., p.62.

Géczi János: A visszavont tekintet, Budapest, Kortárs Kiadó, 2002. pp.104-106.

Géczi János honlapja. Interjúk, tudósítások: Néhány múzeum a világ. Géczi János költő, író, esszéistával Szabó Tibor Benjámin beszélget

Kaposi József: Dante Magyarországon. Budapest, Révai, 1911.

Kovács, Sándor Iván (1966). Dante neve százötven év magyar irodalmában : 1521-1664. Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, 6, 23-41.

Mátyus Norbert: Babits és Dante. Budapest, Szent István Társulat, 2015

Tiszatáj, 75. évfolyam. 2021. szeptember (Dante-szám)

Krausz Tivadar: Ocsúdás. Irodalmi Jelen. 2018. március 17.