Dante művei

Isteni színjáték - La Divina Commedia

Dante eredetileg csak a Commedia címet adta neki, amely a mű műfajára utal vagyis olyan olvasmány, melynek komoly az eleje és vidám a vége. A szerző életrajzírója, a korábban emlegetett Boccaccio adta neki a “divina”, azaz “isteni” jelzőt, mely tökéletesen kiegészíti a műfaji megjelölést egy tartalmi meghatározással is. Sőt, ha az “isteni” jelzőt a nagyszerű, fenséges, tökéletes jelentéssel azonosítjuk, akkor sem tévedünk. Babits Mihály, a mű egyik fordítója egyenesen a “világirodalom legnagyobb költeményének” nevezte az Isteni színjátékot.

1305 és 1307 között, már száműzetésében kezdte el írni a Pokol első hét énekét (az egész Színjáték első részét). 

A készülő mű különlegessége, hogy Dante a szerzője, főszereplője és elbeszélője is egyben a műnek. A szövegben így világosan érthető utalások jelzik, hogy mikor játszódik a történet: “az emberélet útjának felén”, azaz 35 évesen, az 1300-as szent év nagycsütörtökén Dante eltéved a “sötét erdőben”.

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó szörnyü elbeszélni, mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.

(Pokol, I. 1-6.)

Nel mezzo del cammin di nostra vita
mi ritrovai per una selva oscura,
che la diritta via era smarrita.
Ah! quanto, a dir qual era, e cosa dura,
questa selva selvaggia e aspra e forte,
che nel pensier rinnova la paura!

(Inf.. I. 1-6.)

A túlvilág három birodalmán vezet át az útja. Az egész utazás körülbelül 7 napig tart: nagypénteken száll alá a Pokolra, vasárnap hajnalban ér el a Purgatórium hegyéhez, ahol három napig tart a megtisztulás. Innen a negyedik hajnal után eljut a Paradicsomba. A Commedia célja a világ ábrázolása úgy, ahogy Isten látja azt.

A főhős  az “igaz utat” elveszítvén három vadállattal találkozik, melyek egy-egy bűnt testesítenek meg: a párduc a paráznaságot, az oroszlán a gőgöt és az erőszakot, a nőstényfarkas pedig az irigységet szimbolizálja. Ekkor jelenik meg Vergilius, az antik költészet egyik legnagyobb poétája, aki egészen a Paradicsomig kíséri Dantét. A római aranykor költőjének megjelenése a Színjátékban több jelentéssel bír: egyrészt ő volt a középkorban a legismertebb antik szerző, másrészt a IV. eclogában megjövendölte az aranykor eljövetelét, melyet a keresztény értelmezés szerint Jézus hoz el, így költészetét nem utasították el. Emellett Dante nagy tisztelője is volt Vergiliusnak. Az ókori költő Aeneis című művében a főhős, Aeneas is járt az Alvilágban, így Dante emiatt szőhette bele művébe a költő alakját. Vergilius maga is császárpárti szerző volt - akárcsak Dante -, hiszen Augustus uralkodása idején alkotott, és rengeteg támogatást kapott a császártól, valamint legfőbb kulturális tanácsadójától, Maecenastól. Vergilius egészen a Purgatórium-hegy csúcsán lévő Paradicsomig, a föld legnemesebb helyéig kalauzolja Dantét, ahonnan az isteni tökéletesség megtestesítője, Beatrice kalauzolja tovább a főhőst.

A mű szerkezetét a hármasság határozza meg, mely a Szentháromságot szimbolizálja: az ‘Inferno’, a ‘Purgatorio’ és a ‘Paradiso’ három ‘cantica’-ja alkotja a Commedia fő vázát. Ezek mind 33 ‘canto’-ból állnak, és egy bevezető énekből. Így összesen száz énekből áll össze a mű. Az egyes énekek három 11 szótagú sort tartalmazó terzinákból állnak, melyek végén láncrímek olvashatóak, melynek képlete: ABA BCB CDC és így tovább)

Az Isteni színjáték toszkán nyelvjárásban, a nép nyelvén (‘sermo humilis’, szó szerint alázatos, földhöz ragadt beszéd a jelentése) íródott, ami hatalmas újítása volt. Különösen a modern olvasó számára szó szerinti olvasata gyakran homályos, a mű allegorikus képei nehezíthetik az olvasói befogadást. Tele van szimbólumokkal, rengeteg utalást tartalmaz korabeli eseményekre, személyekre, így kommentárok, magyarázatok nélkül nehezen értelmezhető, ugyanakkor a Dantéra oly jellemző magasztos, fenséges stílus ezt a művét is áthatja, így a mai kor emberének is esztétikai élményt és katarzist adhat.
Dante a legenda szerint fő művét élete végéig írta, s mikor befejezte utolsó sorait, 1321. szeptember 13-ról 14-re virradó éjjel elhunyt.
A dantisztika egy külön ágát képezi az Isteni Színjáték tanulmányozása, mely máig kimeríthetetlen tárháza az emberiségről való gondolkodás történetének.

“A Mindent Mozgatónak glóriája
a Mindenségen áthat, és világol,
itt hőbb, ott halkabb fényt hintvén a tájra.
Én jártam, hova legtöbb hull a lángból
s láttam, mit sem tud, sem bir elbeszélni,
ki visszatér e magasabb világból.”

(Parad., I. 1-6.)

“La Gloria di colui che tutto move
per l’universo penetra e risplende
in una parte più della sua luce prende
Nel ciel che più della sua luce prende
fu’io, e vidi cose che ridire
nè sa nè può chi di là su discende;”

(Parad., I. 1-6.)

Felhasznált irodalom:

1. Madarász Imre (2003): Az olasz irodalom története. Attraktor, Máriabesenyő-Gödöllő
2. Pál József (szerk.,2008): Világirodalom. Akadémiai Kiadó, Budapest
3. Pál József (2009): Dante. Szó, szimbólum, realizmus a középkorban. Akadémiai Kiadó, Budapest
4. Szabó Tibor (2021): Dante. Egy humanista a középkorból. Hungarovox Kiadó, Budapest
5. Magyar Elektronikus Könyvtár: https://mek.oszk.hu/00300/00362/ 

Dante egyéb művei

Az új élet - Vita nuova (1294)

Dante Beatrice iránti szerelmét beszéli el ebben a művében, mely műfaját tekintve prosimetro (versekből és prózai elemekből álló mű). A “dolce stil nuovo” eszközével örökíti meg kedvese halálának fájdalmas emlékét. A mű 31 költeményt és 42 prózai fejezetet tartalmaz, amelyek segítenek értelmezni a verses részeket. Beatrice a szerelem hatalmának allegóriájaként jelenik meg itt.

XXXI. canzone:

“Szemeim egyre könnyet záporoznak
a szívem kínjától gyötörve, égve -
legyőzte őket nagy-nagy bánatom.
Utat adok hát most a fájdalomnak, mely vinne már a megsemmisülésbe,
de szólok, hogy könnyítsek kínomon.
A szavakat most újragondolom,
miket hölgyemről mondtam életében,s nemes hölgyek, most nagy fájdalmamat
- mivelhogy másokat
nem indíthat meg - néktek elbeszélem.
Szemeim egyre könnyet ontanak,
míg róla szólok, ki elszállt a mennybe,
Ámorral engem gyászban ittfeledve.”^[1]

"Li occhi dolenti per pietá del core
hanno di lagrimar sofferta pena,
sí che per vinti son remasi omai.
Ora, s’i’ voglio sfogar lo dolore,
che a poco a poco a la morte mi mena,
convenemi parlar traendo guai.
E perché me ricorda ch’io parlai
de la mia donna, mentre che vivia,
donne gentili, volentier con vui,
non voi parlare parlare altrui,
se non a cor gentil che in donna sia;
e diceró di lei piangendo, pui
che si n’é gita in ciel subitament,
e ha lasciato Amor meco dolente."

 

Vendégség - Convivio (1305-1308)

Beatrice halála felett érzett fájdalmában Dante számára a filozófia nyújtott vigasztalást. A Vendégség című töredékes műve egy bevezetőből és három értekezésből áll. Fő ihletője Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae-ja volt.

Dante az emberi természetről és az emberiség fő céljáról filozofál ebben a műben. Azt vizsgálja, hogy az ember társas lényként, a beszéd képességével felruházva hogyan tudja elérni boldogságát. Továbbá, hogy miért van szükség a tudásra és a tudományokra, valamint társadalmi és kozmológiai kérdéseket is felvet ezekben az értekezésekben.

 

A nép nyelvén való ékesszólásról: De vulgari eloquentia (1306)

Már A Vendégség című értekezéseiben is foglalkozott a nyelv kérdésével, ennek a latinul írt értekezésének pedig központi témájává avatta a nyelvészetet. Latin nyelven írta ugyan, hogy nemzetközileg is terjedhessen tudományos körökben, mégis a népi (vulgaris) anyanyelvet emeli magasabb szintre a grammatikán alapuló, megtanult latin nyelvnél. Ez a műve is töredékesen maradt fenn. Az első részben a nyelvek keletkezését tárgyalja, az olasz nyelv történetével ismerteti meg olvasóját, és szól az itáliai dialektusokról is. A második könyvben irodalmi, poétikai, verstani problémákat jár körbe. Az egész mű egyik központi témája az “illustris vulgaris” (kitűnő népnyelv) megteremtésének szándéka, melyet Dante az Isteni színjátékban valósít majd meg.

 

Egyeduralom - De Monarchia (1310)

Ebben a művében megfogalmazta “egy európai világi szuperállam megteremtésének a szükségességét, amely a végrehajtó hatalmat gyakorló ‘királyságok’ fölött áll, azok kapzsiságát képes visszaszorítani, és békét hozni a kontinensre. Miközben az egyház pusztán spirituális hatalom marad.”^[2]

 

^[1] Dante Alighieri: Az új élet. Vita nouva (ford. Baranyi Ferenc), Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1996. 81. o.

^[2] Pál József: Dante. Szó, szimbólum, realizmus a középkorban, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009. 15. o.