Szeged város díszpolgára - 1937. december 1.

1937 novemberének második felében átmenetileg visszatért a nyugalom Szent-Györgyi mindennapjaiba. 27-én ugyan még eleget tett egy kellemes felkérésnek: Budapesten, a Természettudományi Társulat Népszerű Estélyén előadást tartott „A biológiai égések mechanizmusáról”. Szent-Györgyi valószínűleg úgy tekintett erre az eseményre, mint a Nobel-előadás főpróbájára; mondanivalóját már ekkorra bravúrosan felépítette és Stockholmban, december 11-én már csak néhány apróságban tért el az itt elhangzottaktól.

December elsején azonban újból a figyelem középpontjába került; Szeged Nobel-díjas tudósát a város díszpolgárává avatták. A meghívott vendégsereg a városháza közgyűlési termében lehetett szem- és fültanúja az ünnepélyes ceremóniának, amelynek hangulatát csak fokozta, hogy a helyiség falait erre az alkalomra stílusosan paprikafüzérekkel ékesítették. Szent-Györgyi másnap a következő sorokkal zárta hajdani iskolatársának írott levelét: „Magam most egy áradatban élek, nagyon zargatnak. Lélegzéshez se jut időm. Nehéz dolog híres embernek lenni, s már alig várom, hogy kimenjek a divatból.”

"- Mély megilletődéssel veszem át ezt az oklevelet, mellyel engem e város szeretete és nagylelkűsége a legmagasabb polcra emelt, melyre város polgárát emelheti. E díszpolgárság külső jele annak, hogy elértem a legmagasabb kitüntetést, amit ember életében elérhet: polgártársai szeretetét. Eddig azt hittem, hogy a legtöbb, amit ember elérhet, az egy tisztes sírhely. De nekem a sors ennél sokkal többet juttatott, egy helyet polgártársaim szívében, akik engem szívükbe zártak, épp úgy, mint ahogy magam is már rég szívembe zártam ezt a várost.

‑ De az öröm és meghatottság mellett kétség is tölt el, mert az én nevem a szegedi díszpolgárok sorában olyan nevek mellé került, melyekkel magát nem mérheti. Megnyugvást abban a gondolatban keresek, hogy ez a kitüntetés nemcsak nekem, az én mulandó és csekély személyemnek szól, hanem annak a kulturmunkának, melynek közkatonája vagyok, hogy evvel a díszpolgári oklevéllel a közgyűlés nem az én helyemet akarta megjelölni a polgárok sorában, hanem a kultúra és a tudomány helyét akarta megjelölni a város életében.

‑ De azt a magas helyet, melyet e város a maga életében a kulturmunkának szánt, ezt a helyet a város már régen tettekkel jelölte ki. Mikor a világháború megfosztotta földjétől, vagyonától, fojtó határokkal vette körül s szinte elvette tőle a létezés lehetőségét, akkor ez a város, a legnagyobb megpróbáltatás idején életét és biztonságát nem drótsövényekben kereste, hanem megnyitotta kapuit a tudás, az új igazságok pártatlan keresői előtt, akkor ez a város a legnagyobb áldozatok árán hajlékot adott az egyetemnek, amelyet mások elüldöztek. Ez a város Klebelsberg szavát követve a kultúra békés fegyvereivel akarta helyét a nap alatt kivívni, létjogosultságát a műveltség, az emberi tudás ápolásával és terjesztésével akarta bebizonyítani és ez a város most is, mindenek dacára él és virágzik kétezer ifjú diák vérében és ereiben. Ez a város élő bizonyságát adta az én hitvallásomnak, hogy az önvédelem egyetlen biztos fegyvere a mások iránti jó akarat. Hogy jóléthez csakis munka, becsületes, önzetlen munka, építés és összefogás, nem pedig kurjongatás és rombolás vezet. Hogy az egyetlen, ami bennünket elesettségünkben felemelhet, létjogosultságunkat a nagyvilág előtt szegénységünkben is bebizonyíthatja, az a kultúra, a tudás, a tudomány és művészet, amelyben egyforma szava van kis és nagy nemzeteknek. Ha e város példáját a nemzetek is követnék, ma az emberiség boldogabb jövőnek nézne elébe.

‑ Ha én lennék a tudomány zászlóvivője, úgy én ezért az előtanításért meghajtanám zászlómat e város előtt. Én ezért eddig is büszkén viseltem Szeged polgárságát, kettőzött büszkeséggel fogom viselni díszpolgárságát.

‑ De ez a város az egyetemmel nemcsak telkeit és jövedelmét, de szívét is megosztotta s evvel megteremtette azt a légkört, amelyben jól virágzik a tudományos munka.

‑ Boldog vagyok, ha munkám csak kis mértékben is leróhatta a tudomány és az egyetem háláját a város iránt, s hogy a véletlen úgy akarta, hogy éppen az én szerény igyekezetem legyen újabb példája annak, hogy a tudomány nemcsak babért terem, de hogy a ma elvont eredményei ott állhatnak már holnap a földmíves mellett, megkönnyítve neki verejtékes munkáját. Hogy a szellemi munka éppúgy nélkülözhetetlen téglája egy nemzet épületének, mint a földműves fáradozása. Hogy a hazáért dolgozni nem a jelszavak hangoztatásával, az ellentétek kiélezésével, de a békés, becsületes kezek munkában való összeforrása által lehet, hogy a hazaszeretet legmélyebb megnyilatkozása, ha az ember teljesíti kötelességét.

‑ Akik az én érdemeimet oly jó indulattal méltatták, leginkább azt emelték ki, hogy most először történt, hogy igazán magyar ember kapta a Nobel-díjat. De ha nekem kellene a történtekről számot adni, én inkább azt emelném ki, hogy az én emlékezetem óta először történt, hogy egy város és egy ország oly osztatlanul örült egy még élő fia sikerének. Ez az öröm mintha egy pillanatra egy nagy kulturegységgé forrasztotta volna mindazt, aki magyar. És ebben az örömben az én szegedi polgártársaim teljes szívvel osztoztak, nekem bearanyozva és megsokszorozva a boldogságot. Ez az öröm a Nobel-díjat Szeged családi ünnepévé tette és a díszpolgári oklevél külső megpecsételése ennek a mi közösségünknek, mely ezentúl csak szorosabbra fűződhet.

‑ Én nem tudok érte mást tenni, mint hogy tovább dolgozom, nem tudok érte mást adni, mint az én soha nem múló hálámat és szeretetemet. Fogadjátok ezt el cserébe én tőlem."

(Szegedi Napló, 1937. december 2.)

--------------------

Beszédének befejeztével Szent-Györgyit hosszú percekig ismét meleg ünneplésben részesítette a közgyűlés, amely Imecs György főispán zárszavaival ért véget. Végül a dalárda még elénekelte a Himnuszt, majd a törvényhatósági tagok, a város vezetői és a vendégek egymás után keresték fel Szeged új díszpolgárát őszinte gratulációikkal.